.
Előzmények
Zenei pályafutásom messzire nyúlik vissza. Már zsenge ifjúságomban zongora- és szolfézsórákra jártam. Azonban ha csak a magyar zenepedagógián múlt volna, valószínűleg hallgatni sem lenne kedvem a zenét, nemhogy művelni. Hogy a zenei élet szegényebb lenne-e ebben az esetben, döntsétek el ti. Én biztosan szegényebb lennék. Valahogy nem sikerült kedvet csinálni nekem. Utáltam az egészet (na jó, azért ez nem igaz, de elég nyögve-nyelősen ment). Őrzök egy kottát, amelyet Irén néni - miután az először ceruzával, majd tollal egyre vastagabban bekarikázott hangokat továbbra is rosszul játszottam - a sarkánál megfogott, és egy erős mozdulattal hátrahajította. A kotta a hosszú és nagy belmagasságú terem legtávolabbi fölső sarkában a falhoz kenődött, majd laponként levitorlázott. Ugyanis már akkor is fejből játszottam, a kotta kamuból volt előttem. A szolfézs órákat élveztem, jókat hülyültünk Mikivel a hátsó sorban.
(Néha nővérével, Tündével, akivel aztán órákat beszélgettünk hazafelé menet, dacára annak, hogy ő 5, én pedig 10 percre laktam a zeneiskolától). Azt például nagyon élveztük, amikor a Didó és Éneászból kellett volna kottából kórus részleteket énekelni, mi pedig próbáltunk basszus szólamokat rögtönözni rá. (A képen látható Klári néni nem élvezte annyira, de azt hiszem lemondott róla, hogy valaha is rendes ember legyen belőlünk). A vizsgákra mindig be kellett adni az év során megtanult darabok jegyzékét. A többiek sűrűn teleírt oldalai után a zsűri erős fintorral lökdöste odébb a ló betűkkel, fejléccel, óriási sorközökkel épp csak egy lapot kitöltő listámat.
Karrierem akkor kezdett felívelni, amikor egyszer apám leült mellém a zongorához. -Figyelj - mondta - mutatok valamit! Játszott egy egyszerű esztamos kíséretet, három akkorddal, és közben különböző fekvésekben énekelte, hogy „az epeda, az epeda jaj de jó”. Elolvadtam a gyönyörűségtől. Apa elmagyarázta, hogy ez az esztam, a három akkord pedig a tonika, a szubdomináns, és a domináns. Meg hogy mi közük ezeknek egymáshoz, és ha máshonnan kezdem, hogy tudom kikalkulálni a másik kettőt. Ez alatt a tíz perc alatt többet értettem meg a nyugati zene lényegéből, működéséből, logikájából, mint a zeneiskolában az alatt a 8 év alatt, amíg odajártam. Ezek szerint magamtól is tudnék zenélni? Nem kell hozzá, hogy tölcsérrel belémtöltsék a Schumann Jugend albumot? Hamar rájöttem, hogy az összes sláger, népzene, cigányzene, operett, minden levezethető ebből az epedás poénból. Hamarosan (talán 7.-ben, vagy 8.-ban lehetett) Kaboldyval meg is alakítottuk első „zenekarunkat”, a Sekrestyét (a puha diktatúra fülledt levegőjében ennek a klerikális áthallásnak volt valami bizsergetően bátornak tűnő felhangja, de igazából baj már nem lehetett belőle.) Ez egy fellépést ért meg, és egy számunk volt, az is instrumentális. Egy iskolai kultúrprogramban játszottunk egy ...akkor azt hittük, Booge-Woogiet, vagy bluest. (Ha jól emlékszem, arra azért megkértek, hogy ne Sekrestyés néven tegyük ezt). Én zongoráztam, Kaboldy gitározott. Hatalmas volt a siker. A „szám” persze elég kezdetleges volt, de friss újdonságként hatott a sok „Hazatérő vidám földműves”, Parasztkantáta („Üdv rád és házad népére”), meg Bartók Mikrokozmosz után.
Rock And Roll
16 éves koromban aztán elegem lett az egészből, év közepén elköszöntem a tanáromtól (nem emlékszem, hogy Irén néni volt-e éppen, mert ő közben gyesen is volt), és többet nem mentem. Pár hónapra rá osztálytársaim azzal fogadtak egyik reggel, hogy zenekart kéne alakítani, és rám gondoltak, mint aki tanult zongorázni. Benne van a Bagoly, aki ősz óta tanul klarinétozni, de majd lesz szaxofonja is, a Vajdovich, aki gitározgat, a Csapos, aki karácsonyra kapott egy basszusgitárt (gitárt akart, de a nagymamája nem tudta, mi a különbség), a Csorba, aki már látott dobszerkót, a Jenő, aki már játszott is rajta, meg a Doros, aki szívesen énekelne, bár még nem próbálta. Ebből lett a Silver String. (Hogy mit játdzunk, az nem volt kérdés: csakis rock and rollt! A Rákócziban ez alapértelmezés volt. Nagy rock and roll kultusz volt, minden pénteken klub a Marczibányin). Ettől a pillanattól mostanáig gyakorlatilag folyamatosan zenélek színpadon valamilyen formációban, valamilyen műfajban.
A zenekar tehát megalakult, létezett, működött, jó 10 éven át. (Részletesen a megfelelő menüpontban!) Páran közben elmentek, jöttek helyükre mások. Ahogy ez lenni szokott. Tanulságos volt. Mert „kell egy csapat”. Jártuk a középiskolai és egyetemi bálokat, vállalati bulikat. Ott gubbasztottunk Regina Barkaszának, vagy Árpi kimustrált pékrobúrjának a rakterében, és imádkoztunk, hogy a rendőr nehogy benézzen. Hol kölcsön- hol barkácsolt cuccokkal próbálkoztunk. Egyik ezért nem működött, másik azért, mindig volt valami. A szívatás és lenyúlás különböző változatait is megtapasztaltuk, ahogy kell. Meg a kollegalitást is. B. István az ismert szalonzenekar vezetője például szépen bemutatkozott (nekünk zavarunkban ez sem jutott eszünkbe), majd megkérdezte, hogy azt a koszhadt Vermona zongit (úriember volt, nem ezt a kifejezést használta) valamilyen spéci koncepció kapcsán akarjuk-e használni, mert akkor semmi kifogása, de ha csak nincs jobb, akkor felajánlaná az övékét. A B. Dixieland pedig a zongorát, a dobot, és a bőgőt is átengedte, amikor valamilyen túlbuzgó éjszakai portás miatt nem tudtunk bejutni a raktárba a sajátunkért.
A színpadon állva gyakran tűnődtem rajta, hogy az odalent táncoló, vagy bámészkodó lányok közül vajon hány van, (statisztikai alapon kellett hogy legyen néhány), aki nedvesedő alsóneműben arról ábrándozik, hogy bárcsak az a zongorista odalépne hozzá és..... Ha volt is ilyen, nem tudtam meg. Nem is lett volna rá alkalmam, várt a cucc és a pékrobúr. (Voltak persze kollégák, akik nem voltak ilyen lúzerek. Az ő hangszereiket szintén mi pakoltuk el.)
A diplomám megszerzésében is volt némi szerepe a zenének. Tapasztaltam, hogy a tanárok szemében másképp veszi ki magát, ha egy fickó csak úgy nem készül el semmivel időben, meg ha az illető zenész . Az első egy link tróger, a második egy bohém életművész. (Az elsőt magában is felfedezi minden tanár, és küzd ellene, a másikkal a lelke mélyén azonosul, és valójában szeretne ő is olyan lenni). Zenélésre pedig volt alkalom a főiskolán. Volt egy szép hagyomány, hogy a végzősöket egy koncerttel búszúztatták, amin egy alkalmi tanár-diák zenekar játszott. Sok tanár (köztük a főigazgató) is beszállt, elénekelt egy-egy számot. Volt aki hamisan, nem bánta senki, a gesztus volt a lényeg. Valahogy úgy esett, hogy a mi búcsúztatásunkra sehogyan sem akart összeállni a zenekar. Végül a buli előtt két héttel elhatároztuk egy évfolyamtársammal, hogy aki jön jön, aki nem nem. Ha duóban akkor úgy, de márpedig lesz koncert. Lett. Következő héten vittem beadni a diplomatervemet. Különböző részeire (tervezés, kivitelezés, statika, stb) különböző tanszékek konzulenseinek az aláírása kellett. Mondanom sem kell, a tervek nem voltak kínos szőrszálhasogatással kidolgozva. Volt, ahol azzal fogadtak: „Ha-ha, Oh, kisleány! Álom arcú lány! Jó volt! Adja ide az indexét!” A legrázósabb, és „legnagyvonalúbban kidolgozott” rész fölött az illetékes sokáig ráncolta a homlokát. Lapozgatta, látszott, hogy próbál benne találni valamit, amihez nyugodt lélekkel adhatja a nevét. Végül rám nézett, és így szólt:
-Maga zenél. Egész jó bulit csináltak. Ezek után idehozza nekem ezt . Se füle, se farka! Hogy fér ez össze, amikor a zenében is rend van? Szereti maga Beethovent? Amikor a hetedik szimfóniában az van, hogy „ta tata tam tam, tararaa-rara raram”
-És utána, az hogy „tatam-tatam, ta tatatatatatatatatatam, tatatatatatatatatatam”. (- Képben voltam, a reggelig tartó rajzolások alatt többször oda-vissza végighallgattam a családi lemezgyűjteményt)
-És mindez megspékelve azzal, hogy „timparam timparam! Tattararara rattarararara, tattarararara raararam”. Ugye, hogy zseniális? Na mutassa az indexét!
Blues
De ne szaladjunk ennyire előre! A rock and roll tehát adott volt a Rákóczis „tradíciókból” adódóan, az Illés-Fonográf-LGT vonal is, hiszen mindannyian azon nőttünk fel. (Emlékszem, mikor Apa beállított egy hófehér borítójú lemezzel: Ezt hallgassuk meg, Illésék új lemeze!) A bluesról viszont - mint minden 70-es, 80-as években szocializálódott rendes magyar gyerek - annyit tudtam hogy az az, amikor kőkemény kültelki csávók kőkemény alapra kőkemény dolgokról énekelnek kőkeményen. Sprőd, zúzós hangszínek, semmi finomság (nem vagyunk mi buzik), tolják bele kőkeményen az arcodba, hogy „tatta-datta-datta-rara-ram”. Mit mondjak, nem vonzott. Ezügyben két (vagy talán három) mérföldkő van az életemben. Az egyik, amikor egyik éjjel már az ágyban feküdtem, de még szólt a rádió. A Benkó Dixieland Blues című lemezét mutatták be. Nem nagyon aludtam aznap éjjel: Úristen, ez is Blues?! Semmi zúzás, semmi keménykedés, és sehol a Benkóéktól megszokott „heppi fíling”. Lazán, finoman, szépen, de ugyanakkor mégis dögösen! Másik, mérföldkő Nemes Nagy Péter blues-történeti sorozata. Az élmény ugyanez, csak még erősebb a kontraszt. Willie Dixon, Robert Johnson, Mammy Smith, Muddy Waters. Semmi keménykedés! Könnyed, flegma lazaság. Mint ha ebben az egészben semmi kunszt nem lenne, csak úgy dalolgatunk egy kicsit. Egy szóval sem mondják, hogy ez az életük: ez nem kérdés. („Ennyi az egész? Add ide azt a gitárt, ezt én is megcsinálom!”) De a nagy lazaságban végig érződik, hogy ezek igazán kemény csávók (és csajok). Dixon és Dupree például bokszoló is volt, de Johnsonnal vagy Big Maceo-val sem biztos, hogy érdemes lett volna elszámolási vitába keveredni. Amikor érzed, hogy akkorát tudna ordítani, hogy itt kő kövön nem marad. De nem ordít, mert most nincs olyanja.
Ugyanezt az élményt erősítette meg, (harmadik mérföldkő) amikor Elvis Presley felvételeit játszották egy sok részes sorozatban. Ugyanez volt a különbség Elvis és hazai követői között. Nagyon ritkán ordított, (jellemző, hogy nálunk ezek a legnépszerűbb számai) és akkor is érezni, hogy még van 10% tartaléka. Az esetek 90%-ában 20%-on mozog, és érezni, hogy úgy fogja vissza magát. És ebben van az erő! A befűtött, de álló mozdony. Békésen eregeti a gőzpamacsokat, miközben ott szunnyad benne a roppant energia. És a vezérnek csak egy finom csuklómozdulatába kerülne, hogy ez ki is szabaduljon.
Ettől kezdve titkos szerelmem lett a blues. Egyelőre csak plátói alapon, mert az azért nyilvánvaló volt, hogy nekem nem ez az életem, ahhoz túlságosan jólnevelt rózsadombi gyerek voltam. Egyszer egy Bem rakparti rock and roll klub után (vagy szünetben, ki tudja már) páran körülültük a zongorát, és rock and roll sztenderdekkel szórakoztattuk az egybegyűlteket. Talán Lang András is ott volt, de a lényeg: Fekete Jenő, aki akkor Bery Ary és a játékos fiúk ritmusgitárosa volt. Valaki beszólt:
-Bluest játsszatok!
-Ahhoz hangulat kell! -feleltem, nem mint ha tudtam volna bluest játszani, bármilyen hangulatban is akkoriban. De persze szerettem volna tudni.
-Nem, -mondta Jenő- a blueshoz életforma kell!
Elméleti kitérő
Akkor most hogy merek mégis bluest játszani? Meg népzenét? Meg bluegrasst?
Megszakítva a történet fonalát, időzzünk el egy kicsit ennél az ellentmondásnál, és a feloldásánál! Hogy tudniillik mitől lesz autentikus és stílusos egy előadás. Ez már rock and rollos pályafutásom alatt is motoszkált bennem, aztán a népzenébe belekóstolva vált megkerülhetetlenné. És persze a bluesra is igaz. Meg persze a régi zenétől a barokkon a klasszikán és a romantikán át mindenre. Hogy szabad-e budai értelmiségi gyerekeknek new orleansi feketék zenéjét játszani. Vagy falusi parasztokét. Hogy egy 300 évvel ezelőtt élt lipcsei kántorét szabad, akkor is, ha mi most és itt élünk, és nem vagyunk kántorok, azon nem szokás vitatkozni, hogy hogyan kell , azon annál inkább. (Ugyanúgy kell-e, mint akkoriban? Egyáltalán honnan tudjuk, hogyan játszották akkoriban, és ha akkoriban létezett volna Hammond orgona vagy digitális szempler, vajon a lipcsei kántor nem azon kísérte volna-e a Máté passiót? És ha őt ebben csak az akadályozta meg, hogy még nem lehetett szintije, mi, akiknek már van, miért is ne használjuk?) Viszont ha egy 300 éve élt kántor zenéjét szabad (sőt ajánlott) játszani, egy 50 éve élt chicago-i bokszolóét, vagy koszovói kecskepásztorét miért nem? Meg ugye, hogyan kell? Hangról hangra ugyanúgy, ahogy a bokszoló 50 éve? Vagy ahogy 45 éve? Ha még élne, most vajon hogyan játszaná? Itt Pesten ugyanúgy játszaná, mint ott Chicago-ban? Vagy ha magam is bokszoló vagyok, ez már legitimál, és úgy játszhatom, ahogy akarom? Vagy feketének is kell lennem hozzá? Ha pontosan ugyanúgy játszom, akkor nagyon távol kerülök az autentikustól, hiszen ő magát adta, saját személyét, pillanatnyi hangulatát foglalta bele, én pedig egy bemagolt leckét mondok fel. Ha viszont egy picit is beleadok saját személyiségemből, már nem ugyanúgy játszom. De mennyit adhatok bele? valaminek maradni kell az ő személyiségéből is, hiszen az ő zenéjét játszom. Egyébként sem játszhatom egyformán a lipcsei kántor, a koszovói kecskepásztor, és a chicago-i bokszoló zenéjét. Vagy igen?
Még a főiskolán történt, hogy egy egyébként elég jó kezű gitárossal próbáltunk. Minden szám tök egyforma volt. Megkérdeztem, nem lehetne-e, hogy az Illés számokat kicsit Szörényisebben játssza, az LGT-t kicsit Barthásabban, a Chuck Berryt meg kicsit Chuckberrysebben?
„- Én nem vagyok kaméleon, nekem van saját egyéniségem, én aszerint játszom.”
Éreztem, hogy sántít, de nem tudtam megfogalmazni, miért.
Egy szó, mint száz, a következőre jutottam:
Egyfelől stílushű előadásra kell törekedni. Akinek van saját egyénisége, az úgyis átsüt rajta, és annyi elég is. Akinek nincs, úgysem lehet erővel megteremteni, fölösleges tehát manírokkal pótolni. Stílushű pedig attól lesz, ha az adott stílus, (műfaj, kor, tájegység, szubkultúra, szerző, előadó, stb) zenekészítő algoritmusait sikerül megfejteni és adaptálni. El kell találni, érezni, tudni, mik azok az elemek, amiken nem változtathatunk, mert kiesnénk a stílusból. Amiért Chicagoban verekedtek volna, Lipcsében pedig elbocsátották volna a kántort. És mik azok, amiken változtatnunk kell (és milyen szabályok szerint, milyen keretek közt), hogy saját egyéniségünk benne legyen. Ami pedig olyan, amilyen, nem azonos sem egy chicago-i bokszolóéval, sem egy lipcsei kántoréval. Ezt vállalni kell. Pont ezt kell vállalni.
Ugyanis - másfelől - ha valaki nem a saját zenéjét játssza, ami természetesen és nyilvánvalóan következik az őt születésétől fogva körülvevő hagyományos közösség kultúrájából (egy városi értelmiséginél általában nincs is ilyen) akkor kicsit mindenképpen szerepjátékot játszik. Kicsit más fejével kell gondolkodnia, de közben nem veszítheti el a sajátját sem. A színész a színpadon Othello fejével kell hogy gondolkodjon, de annyira azért nem szabad, hogy végül tényleg megölje a Desdemonát alakító színésznőt. De nem is kegyelmezhet meg neki saját feje után, mert nem úgy van megírva a darab. Valahogy így kell hozzáállni: „Én, XY, a pesti (piripócsi stb) gyerek itt és most megmutatom nektek, pesti (karancslapujtői, stb) gyerekeknek, hogyan játszott egy fekete bokszoló Chicagoban 50 évvel ezelőtt.” A felfedező hazalátogat, és elmeséli az otthoniaknak, milyen földrészeket, kultúrákat, népeket, lepkefajokat fedezett fel. Mindezt úgy, hogy az otthoniak, az övéi megértsék. Médiumként közvetíteni kell különböző kultúrák között: amiben élsz, és amibe beleástad magad. Nagyon benne kell lenni, tiszta szívből vállalva mindkettőt. Ha nem ástál elég mélyre, és nem vállalod, de legalább érted, lehet még belőle paródia, ha egyébként van humorod. Különben üres vagdalkozás, stílusgyakorlat.De végig meg kell őrizni egy bizonyos távolságot, rálátást, mert anélkül szánalmas másolat. Hiszen az eredeti mindig jobb lesz, a másolat csak másolat! Ha a saját kultúrádat (legyen az bármilyen eklektikus városi katyvasz), és magadat nem vállalod, tenyérbemászó sznobizmus, átlátszó úrhatnámság, üres gőg lesz belőle. Hiába ejted a sírhantot szőrhentnek, a te szádból nem lesz hiteles. („Nekem mondod, pestinek, merre folyik a Lánchíd? Na ne röhögtess!”)
A recept adott. Már csak az arányokat kell eltalálni!
Népzene
Ez is családi defekt nálam. Első tánházi élményeimet valamikor 1975-ben éltem át. Hallottam Sebőéket a Kassák klubban, Jánosiékat az Egyetemi Színpadon, Csoóriékat a Kertészetin. Ott voltam 1976-ban Abaújszántón. Persze 9-10 évesen fogalmam sem volt, milyen történelmi idők tanúja vagyok, természetesnek tűnt, hogy vannak emberek, akik ilyen zenét játszanak, mások meg táncolnak rá. És Apa jóban van velük. Később igazából ki is koptam belőle, a gimnáziumi idők alatt talán csak a Táncháztalálkozókon voltam, oda is Apa vitt.
Aztán valamikor a főiskolás időkben ébredt fel bennem, hogy egyrészt meg kéne tanulni táncolni, mert az milyen jó lehet. Meg hogy annyit jártam gyerek koromban táncházban, és milyen jó kis hely volt az. No meg persze, hogy kéne játszani is népzenét. De hisz nem játszom semmilyen vonós hangszeren, csak zongorán. Hát akkor harmonikázni kell! A szerb és egyáltalán balkáni ritmusok egyébként is megdobogtatták a szívemet valamiért. Nem tudom, miért, nem voltak ilyen őseim, és az sem valószínű, hogy az a pár bulgáriai nyaralás alkalmával elszenvedett kultúrprogram ivódott volna be. Ezt dobta a gép. Szóval szereztem kölcsön egy viharvert harmonikát, és elkezdtem gyakorolni. Először természetesen a Vujicsics együttes lemezeiről próbáltam koppintani. Aztán 1987 Karácsony előtt történt az egyik nagy áttörés. Elvetődtem a MOM-ba a Kremenica balkáni táncházába. Innen egyenes út vezetett a Lágymányosiba a Zsarátnokra, és Falkára, ami akkoriban a Metró Klubban volt. Hamarosan eljutottam oda, hogy kellene egy rendes harmonika. Rövidesen megvettem egy Weltmeistert a bizományiban, OTP részletre, amit a barátnőm nevére sikerült felvenni, mert neki volt munkaviszonya. (Én főiskolás voltam). Eljártam Zsarátnokra, ahol Döme megengedte, hogy Palkóval „a Tanítvánnyal” beálljunk mellé tercelni. Néha még mikrofont is kaptunk.
Közben egy vásárosnaményi családi nyaralás közben elvetődtünk Harangodra, ahol épp Téka tábor volt. Egyből beszippantott a hangulat. A rekkenő nyári hőség, az árnyékos csűr, ahol táncot tanultak. Hazavittem a családot Naményba, és este felkerekedtem. Ott aludtam a Trabantban, mert sátram sem volt. Földbe gyökerezett lábbal álltam a csűrben, bámultam a táncosokat és a zenészeket, és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy ebben részt kellene venni. (Mellesleg csináltam pár képet is.)
88 augusztusában ért a másik nagy lökés. Szegeden volt egy népzenei fesztivál. Anyuval elmentünk. Előző éjjel Szentendrén mulattunk a szerb klubban a pesti táncházasokkal. Akkoriban ilyen alkalmakkor nem egy-egy „létező” zenekart fogadtak meg, hanem a szentendreiekből és pomáziakból állt össze egy alkalmi banda. Ez külön is jó hangulatot kölcsönzött ezeknek az eseményeknek. Fáradtan indultam el már reggel, nem is akartunk sokáig maradni, gondoltuk, meghallgatjuk a műsort, aztán hazamegyünk. Nem így lett. Vizinéket mindenképp meg akartam várni, mert pár nappal előtte a Vörösmarty téren véletlenül összefutottam Vujicsics Sztojánnal. Talán épp a fesztivál plakátja előtt. Ő hívta fel a figyelmemet a Vizin zenekarra. Nagyjából olyan hatással volt rám, mint amit pár bekezdéssel feljebb leírtam, Benkóék blues lemezéről és Nemes Nagy Péter műsorának hőseiről. Valahogy egész más volt, mint amit addig hallottam. Egyszerű, és magával ragadó. Antusban azóta is csodálom, hogy úgy tud játszani, mint ha ebben semmi kunszt nem lenne. Csak simogatja a harmonikát, a keze látszólag nem is mozog, és közben joviálisan mosolyog. (Aztán az ember megpróbálja rekonstruálni, hogy ami ilyen egyszerűnek tűnt, az hány szólam is, és hány ujja lehet, ha tercben játszotta a dallamot díszítésekkel, miközben volt még egy felső orgonapont, meg alul dó-szó kontra, és persze bal kézzel az akkordok. És nincs másik harminikás a színpadon!) Vesztemre kiderült, hogy éjjel Újszegeden tánház lesz, és ők zárják a programot. Ott maradtunk. Szállásunk nem volt, utána indultunk haza. Az elkövetkető hónapokban többször is elmentem Pécsre táncházba. (Épp a MÁV-nál dolgoztam, „arcképessel” utaztam). Az a hangulat meghatározó élmény volt számomra. Más volt, mint a pesti táncházak. Volt, hogy a váróteremben aludtam, volt, hogy a Széchenyi téri padon, vagy hajnalig sétálgattam Pécs kihalt utcáin. Máskor Bátaszék felé indultam haza a vicinálissal, addig is történjen valami. Megint máskor egy ismerőshöz társultam be, aki Mohácson aludt egy másik ismerősnél. De ki nem hagytam volna!
Nem sokára elérkezett a pillanat, amikor elkezdődhetett aktív balkáni táncházi zenész karrierem. Ha nem is épp harmonikásként, hát bőgősként. Történt ugyanis, hogy Kasoly Józsi átigazolt a Kremenicából a Falkafolkba, és a Kremenica bőgős nélkül maradt. Kérdezták, tudok-e bőgőzni. Még nem próbáltam - feleltem - de érdekel a feladat, ha tudnak szerezni hangszert, megpróbálom. Tudtak. (A fiatalabbak talán nem tudják, mi az a Kremenica. Batta Gábor -harmonika, tambura, Bertalan Sándor -klarinét, Garamvölgyi László "Laca" <nem a rendőrségi szóvivő :-)> -gitár, brácstambura, Orczi Géza -buzuki, tamburák, dob. És innentől: ifj. Vitányi Iván -bőgő). A Kremenica aztán egy év múlva feloszlott, de időközben Kasoly Józsi átevezett a magyar táncház vizeire, így ezúttal a Falkafolkban volt üresedés.
Hamarosan arra is rájöttem, hogy én basszprímezni is akarok. Hallgattam a felvételeket, meg a Kremenicában Géza és Gábor duóját. Vagy a Falkát. És valami hiányzott a hangzásból. A basszprím!Tulajdonképpen hangszereket készíteni is azért kezdtem, mert rá kellett jönnöm, hogy nem lesz használható tamburám, ha csak nem csinálok magamnak. De ez egy másik menüpont alá tartozik. Minden esetre szereztem egy zágrábi gyári hangszert (iszonyú rossz volt), és elkezdtem gyakorolni. De mit is játszik a basszprím, amitől olyan telített lesz a hangzás? Nekiálltam kibogozni a lemezekről, lejegyeztem kottafüzetbe. A Kremenicában (és a Falkában) nem sok módom adódott arra, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam magam, hiszen a bőgő mégis csak fontosabb. És általában a basszprím az, ami kmarad, mert hát ne híguljon a lé! Úgy éreztem magam, mint Somló az emlékezetes LGT dalban: és kit a zenekarban játszom mindenen / egyedül zongorázni nem hagytak sosem Ez valami kiéletlen, beteljesületlen szerelem maradt. Már az első Rece kazettán is igyekeztem úgy intézni, hogy a vendégművészek mellett legyen alkalmam basszprímezni, de leginkább a sok sávos felvételek tették lehetővé, hogy a kötelező harmonika- vagy bőgőszólam feljátszása után még bónuszként egy kicsit basszprímezzek is.
Az is elég hamar nyilvánvaló lett, hogy ha ezzel a kultúrával meg szeretnék ismerkedni, elkerülhetetlen lesz, hogy a nyelvbe is beleássam magam valamennyire. (Az nem volt kérdés, hogy melyikbe: engem - már csak a szentendrei és pécsi élmények okán is - leginkább a szerb és a horvát fogott meg). Egyszerűen zavart, hogy nem értem a szöveget. Még ha nem is én énekeltem, és még ha volt is, aki elmagyarázza, miről szól. Az nem ugyanaz. Persze a nyelviskolák körberöhögtek, nem volt egyszerű tanárt találni. Intő jel volt, amikor egyik kolléga füzetében a fonetikusan leírt szövegeket olvasgattam. Valamicskét már értettem, ezért szóltam, hogy a leírt szövegben a „ja csúti kupiti” értelmetlen, hiszen azt jelenti, hogy „én hallani venni”, ellenben úgy, hogy „Ja tyu ti kupiti” ('veszek majd neked') van értelme, és a szövegkörnyezet is ezt indokolja. Hadd javítsam ki! „hozzá ne nyúlj, azt az XY írta le, aki tud szerbül, az úgy jó, ahogy van!” Nem állítom, hogy a rock and roll bizniszben nem kényszerültem rá, hogy halandzsa szövegekkel énekeljek számokat, hiszen a 80-as években nem volt könnyű megszerezni az eredetit. Órákat görnyedtünk a BRG magnó fölé, és hasztalan próbáltuk értelmezni a tizedszer másolt kazettákon a Chicagoi meg New Orleansi szlenget. Égett a pofám, de nem volt más megoldás. De itt volt: csak meg kellett kérdezni.
----folytatás következik----
