2013-01-03
Klasszikus értelemben sohasem voltam hifi-buzi. Kéjes borzongással olvastam annó a boldogult emlékű Hifi magazin szeánszait. „Istenem, mindenre van ember” – gondoltam, megengedve, hogy tényleg hallják egyesek a különbséget a márványlapra applikált réztüskéken álló, és a tűhomokkal töltött acélállványra helyezett erősítő hangja közt. Van persze igényem egy bizonyos minőségre, de azon túl egyszerűen nem izgat: tudom, hogy van jobb cucc az enyémnél, de azt is tudom, hogy aránytalanul drágább, és annyi pénzem nincs is, meg ha lenne, is volna neki jobb helye. Nem is csak a pénznek, az időnek is, amit ráfordítanék a kütyük összerakására, szétszedésére, kábelek dugdosására, forrasztására, ugyanazon zeneszám tízszeri meghallgatására különböző összeállításokkal. Ezt a cuccot meg már ismerem. Ezen már egész jól lehet zenét hallgatni, inkább erre koncentrálok. Mármint a zenére, ami valahol a célja volna az egésznek, a felszerelés pedig csak az eszköz. (Egy vérbeli hifi-buzi számára semmilyen cucc sem elég jó, a cél a tökéletes hangzás, a zene csak eszköz a tesztelésre.) Egyébként ugyanígy vagyok a fényképezőgépekkel és a hangszerekkel is (biciklivel, autóval, hogy messzebbre most ne is menjek): némi keresgélés után megtalálom az „igazit”, ami nem attól igazi, hogy tökéletes, hanem hogy együtt tudok élni velük a hibáikkal együtt. És onnantól együtt élek velük. Ugyanakkor van bennem egy fajta technika-fetisizmus. Bele tudok szeretni egy-egy olyan szerkezetbe, amiben érzem a bele fektetett szellemi energiát, kreativitást, odafigyelést, mívességet. És egy ilyennek hajlamos vagyok többet elnézni, mint egy tucatárunak. Természetesen régi, némiképp már leharcolt készülékeket gyűjtögettem, amikkel foglalkozni kellett. Beállítgatni, bütykölni, tisztogatni, forrasztgatni. Ennek érdekében olvasgatni, keresgélni, kapcsolási rajzok, módszerek után kutatni a neten. De ahogy egy kedves barátom szokta mondani: „Vitányi elvtárs, ettől is csak maga lesz több!”
Kütyük
Marantz
A Marantz-ba, mint márkába valamikor a 2000-es évek elején zúgtam bele, amikor az egyik Király utcai bizományiban vettem egy SD-1000-es magnódecket. Ez a nyolcvanas évek elejéről származik, nagyjából a Magyarországon széles körben elterjedt CT-506-os Pioneer kortársa, csak valamiért már ránézésre is többet nyújt a fenti kritériumokból. Egyszerűen szerethető. És valamiért a hangja is az. Volt később Aiwa, Akai, Dual, és Sony deckem is, de valamiért a legszebb hangja a Marantz-nak van. Ezen felbuzdulva rögtön meg is vettem egy Marantz recivert is. „Model Twenty Seven” a neve (így betűvel kiírva). Ez a legendás Marantz reciverek elődje, 1970 és 73 között gyártották. Nem is rack méretű, keskenyebb egy kicsivel. 2000-ben még a potméterei is működtek, azóta sajnos megadták magukat, úgyhogy nem tekergetem őket. Az előfoka kicsit zajos volt, különösen az egyik oldala. Úgy döntöttem, nem keresgélem a hibát, fogtam, és ahogy volt, kikötöttem az előfokot hangszínszabályzóstul. Voltak terveim, hogy csinálok bele előfokot, de aztán rájöttem, hogy prímán működik nélküle is. Azóta is ezt hallgatom. Ha otthon vagyok, és épp nem gyakorlok, vagy CD-t hallgatok, (hanem például honlapot barkácsolok) szinte folyamatosan szól a Bartók rádió.
Később megtudtam, hogy a Marantz talán egyedüliként készített házi használatra szánt hifi kazettás magnókat két sebességes kivitelben. (A szokásos 4,75 mellett 9,5-es sebesség is van rajtuk). Az enyémben is vannak a panelen üresen hagyott lukak, még feliratok is vannak a nem létező potméterekhez: „High speed EQ”, és hasonlók. Nekem kell egy ilyen! –mondtam. Pár évvel később találtam is egy két sebességes SD-1020-ast, szintén valamelyik király utcai bizományosnál. Ez azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ez pár évvel későbbi készülék, úgy látszik ennyit mozdult el közben a márka a kommersz irányába. Persze lehet, hogy csak a fétisizmusom. Mivel tudom, mi van benne (mindkettőt jócskán kellett buherálgatni). Az 1020-asban már van néhány IC is, ráadásul pont a legelső fokozatban. Az 1000-esnek a paneljei is szinte kézműves munkának tűnnek. Nincs mese, 1000-est kell találni két sebességesben. Jelentem, azt pont nem sikerült, de egy szép téli reggelen rábukkantam az e-bayen egy SD-4020-asra. Ez nem csak hogy két sebességes, de ráadásul három fejes is! A korszak csúcsgépe a Marantztól. Hatalmas mázlival néhány kattintással a kapcsolási rajzát is letöltöttem. (A többieket csak fizetősen sikerült). Egy zenész kolléga e-bay regisztrációja segítségével jutottam végül hozzá a készülékhez. Az francia eladó azon kijelentése, miszerint jó állapotú, és működő, némiképp túlzónak bizonyult, ugyanis a hajtószíj ragacsos maradványait hígítóval kellett a lendkerékről lesikálni, amihez apró darabokra kellett szétszedni a mechanikát. (Micsoda lendkerék! Kb 10 cm átmérőjű öntvény!). Kívülről pedig ragacsos, sárgás zsír borította az előlapot. Valószínű, hogy az utolsó 10-15 évet egy kredenc tetején vészelte át a konyhában, a sparhert fölött. De végül kipucoltam, összeraktam, (szíjat is vettem hozzá), aztán a letöltött szervizmanuál utasításai szerint szépen beállítottam. És tényleg szép a hangja! Mint minden régi Marantznak. Ezt mérésekkel nem tudtam igazolni. A háromfejes kvarcvezérelt dual-capsten Sony K-75 például minden mérhető paraméterben (átvitel, zaj, nyávogás, torzítás) jobban teljesített, mint az SD-1000-es. (A 4020-assal már nem tudtam összehasonlítani, mert idő közben megváltam tőle). Mégis valamiért azon kaptam magam, hogy ha a Marantzon hallgatok zenét, hátra tudok dőlni, és elolvadni Bach, Beethoven, Dvořak, vagy Mahler zsenialitásától, és az egyébként végig jelen lévő brumm sem zavar. Ha a Sonyval próbálkozom, akkor viszont öt perc után elkezdek molyolni valamelyik potméterrel, amitől a helyzet nem lesz jobb, de legalább már nem a zenére figyelek. Nem tudom, miért, ez a szerelem!
Cabasse Galiote
Egy ismerőstől vettem valamikor 2002-ben, ha jól emlékszem. Odaadta, vigyem el, hallgassam meg, aztán ha tetszik, majd megalkuszunk, ha nem, vigyem vissza. Mondta azt is, hogy kell hozzá valami mélynyomó, mert mélye az nincs, de hallgassam meg, nem fogom megbánni. Már első ránézésre látszott, hogy nem egy akármilyen kommersz darab. Egész kicsi, kb 20x20x30 centi. Ehhez képest kimondottan nehéz. Megkopogtatva olyan hangja van, mint ha egy tömör fakockát kopogtatnék. Külső felülete nem laminált, hanem valódi furnérral van borítva. Mindehhez brutális csavaros szorítókapcsok. Ránézésre akár 40 Ampert is elbírnának. A mélysugárzója egész különleges. Nem kúp, hanem gömbsüveg alakú, egy homorú dómsugárzó. Mindezt egy méhsejt-vázra két oldalt felragasztott hártyával oldották meg. Ez így együtt, a lágy gumiszéllel, a több kilós öntvény kosárral és a jókora mágnessel nem olyan benyomást kelt, mint amihez külön mélysugárzó kellene. Otthon aztán kipróbáltam. A mélyek tényleg hiányoztak, ezen segített az EQ. Ez után viszont ritkán hallott élményben volt részem. Valami latin zenét hallgattam éppen, gitárokkal, ütősök, perkások tucatjaival. Mindez annyira konkrétan, megfoghatóan, definiálhatóan jelent meg a szobában, amilyet addig legfeljebb high-end showk alkalmával tapasztaltam. Arra gondoltam, hogy talán lehetett ehhez egy spéci erősítő, amely tartalmazta azt a mély emelést, amivel a kicsinyke, alig 10 literes dobozból mégis ki lehet csalni némi mély hangot. Kimértem, és úgy tapasztaltam, hogy úgy 80-100 Hz körül indul az átvitel, (ez alatt meredeken letörik, ott tehát nincs mit kompenzálni), innen szépen laposan emelkedik úgy 1-2 kHz-ig, ahonnan egyenesen halad tovább. Összeforrasztgattam hát egy aktív elektronikát, ami pont ennek az ellenkezőjét tudja. Annyira nem vagyok penge, hogy a szükséges RC értékeket ki tudjam számolni, úgyhogy ezt próbálgatással oldottam meg. Gyönyörűen szól. Persze bélhúzó, gatyalengető mélyeket nem tud, de akusztikus zenéhez, pont elég. És az a matt, jellegtelen színezetlenség, a fent már ajnározott konkrétsággal együtt! Azt hiszem, ezt hívják áttetszőségnek a hifisták. Mint ha nem is lenne hangfal, csak a zenekar szólna. Közeltéri stúdiómonitorként is használom: elkövettem néhány CD-masteringet az évek során, mindet ezen hallgattam végig. Évekkel később (nemrégiben) találtam csak meg az interneten a fentebb linkelt oldalt (sajnos franciául), ahol egyértelműen kiderül, hogy igazam volt: gyárilag készült hozzá egy ilyen aktív kompenzátor, csak az már nem került el hozzám. És volt neki aktív változata is (beépített kompenzátorral). Na és persze, hogy a kis francia cég néhány házi használatú hangfala mellett éppen stúdió monitorjaival, és bátor újításaival írta be magát a technikatörténetbe.
Uher M538
Ezt a mikrofont valamikor a '70-es évek elején gyártották. Amint azt az M655-ös elektrét mikrofonjuk tuningja kapcsán a buher rovatban leírtam, az Uher céget leginkább riportermagnók gyártójaként ismerték valaha. Erősen valószínű, hogy ez a mikrofon sem teljesen saját kreálmányuk, legalább is a kapszulákat valószínűleg készen vehették, valószínűleg az AKG-tól. Erről csak találgatásokat olvastam a legkülönbözőbb fórumokon, hitelt érdemlő gyári leírást még nem láttam. Minden esetre szembetűnő a hasonlóság az AKG D202-es "rakétájával", mely szintén két utas basszus reflex konstrukció. Külön kapszula veszi a magas, és a mély hangokat. A két sávot egy hangváltó segítségével fésülik össze. A mikrofon foglalata hangolt reflexcsőként funkcionál, a reflexnyílás pedig a csatlakozó körül van kialakítva. Hasonlít az AKG-ra a rézgolyókból sajtolt kúpos pop-szűrő is.
Én 2000 őszén jutottam hozzá egy ilyen mikrofonhoz, akárcsak a már többször említett M655-öshöz. Eladója elmondta, hogy tesztelték stúdió körülmények között, és ha meg nem is verte a Brüel-t és a Neumann-t, közel sem vallott mellettük akkora szégyent, mint ahogy az áruk figyelembe vételével várták. Sajnos csak egy volt belőle, és tíz éven át hasztalan kerestem a párját a bizományosoknál és a neten is. Ezért csak soksávos felvételeknél, és hangosításnál tudtam használni. A Rece-Fice fennállása alatt ettől kezdve ebbe harmonikáztam. Több hangosító is méltatta a hangját. Stúdió felvételek során is jól teljesített akusztikus hangszereknél.
Már az is felmerült bennem, hogy MS felvételt kellene készíteni vele. 8-as karakterisztikájú mikrofonként az M655 S kapszulája szolgált volna (amelyet külön kivezettem az egyik példány tuningja során). Azonban erre tökéletesen alkalmatlannak bizonyult, nyilván a két kapszula, és a reflexnyílás eltérő síkja, és a hangváltó fáziseltolása miatt. Végre 2012-ben találtam egy eladó példányt egy hazai honlapon, méghozzá igen jutányosan. Le is csaptam rá, és immár két Uher 538-assal tudok felvételt készíteni. A páros élesben 2012 októberében a terényi református templomban debütált. (Ld a képen)
folyt köv
