ifj. Vitányi Iván:

tanulmány

A “Népművészet Ifjú Mestere” pályázatra

1996 június

1966 -ban születtem Budapesten, ahol azóta is élek. Eredeti végzettségem magasépítő üzemmérnök, amit 1988-ban szereztem az Ybl Miklós Építőőipari Műszaki Főiskolán.

Gyerekkorom óta vonzódom a kézműves munkához, 1982-ben megkaptam a Magyar Vasútmodellezők és Vasútbarátok Országos Egyesületének bronz minősítőjelvényét.

A népi hangszerekkel való kapcsolatom 1989-ben kezdődött, amikor is beléptem a Kremenica együttesbe. Ezután rögtön tapasztalnom kellett, hogy Magyarországon jó tamburák beszerzése szinte lehetetlen. Akkoriban három mester készített jó hangszereket. Bocán Béla bácsi rövidesen meghalt, fia jelenleg nem folytatja a mesterséget. Az erdúti (Erdőd, Jugoszlávia) mester a háborúban halt meg, Bocán Lajos bácsi Zentán pedig nagyon öreg már, kapacitása és sajnos hátralevő ideje is véges. Jugoszláviából hangszert hozatni egyébként sem egyszerű mulatság. Az egyéb itt-ott felbukkanó tamburák pedig – tisztelet az igen kevés kivételnek – rendkívül silány minőségűek, zenélésre alkalmatlanok voltak. Miután hangszerész barátaimat hasztalan próbáltam rábeszélni a tamburakészítésre, zenésztársam, Orczi Géza példáján felbuzdulva magam láttam neki a munkának. Ebben – Orczi Gézán kívül – maximális segítséget nyújtott Pelsőczi Lengyel András, aki a hangszerkészítés mesterfogásainak megmutatásán kívül műhelyének és szerszámainak használatát is megengedte.

A tamburakészítésben – saját hangszerigényeim kielégítésén túl – három célt tűztem ki magamnak:

– Zenész kollégáim kezébe jó hangú, használható, zenélésre alkalmas hangszereket adni.

– Népzenével nem foglalkozó zenész és hangszerész ismerőseimnek – és nem ismerőseimnek is – bebizonyítani, hogy a tambura nem “népi förmedvény”, hanem igenis HANGSZER, ami megérdemli, hogy egy napon említsék a hegedűvel, a gitárral, vagy más, sznobok által is elismert hangszerekkel.

– Feltámasztani a haldoklani látszó magyarországi tamburakészítést.

Mindebből kitűnik, hogy az általam készített – és a jövőben készítendő – tamburák hangszerek, tehát nem népművészeti emléktárgyak. Épp ezért kár is lenne keresni rajtuk bármi olyan díszítést, ami a funkciójukból (hangszer) nem következik. A funkcionális elemek formája viszont kizárólag hagyományos motívumokból áll össze, de – mivel ezek a védjegy szerepét is betöltik – ügyelek arra, hogy egyik ismert mester munkájával se legyen összetéveszthető. Sőt. Szeretném ha a szakmabeliek majdan messziről kiszúrnák, hogy “ez egy Vitányi-tambura” . Komoly gondot fordítok arra, hogy a hangjuk a lehető legjobb és legtisztább, a rajtuk való játék könnyű és kényelmes, maguk a hangszerek könnyen kezelhetők, tartósak, és szükség esetén javíthatók legyenek. Ennek érdekében az elérhető legjobb faanyagot, és régóta bevált hagyományos technológiákat alkalmazok.

A hátat magát is célszerű két darabból fúgolni, és belülről fenyőléccel megerősíteni. (A hát gyakran készül rétegelt lemezből, ilyenkor természetesen lehet egy darabból is, de esztétikai okból szokás ezt is fúgolni.) A hát többnyire nem sík, hanem mindkét irányban domború, amit a káva és hátgerendák megfelelő alakjával érhetünk el.

A kávát jávor vagy dió lécekből kell hajlítani, speciális sablonok segítségével. Ez a feladat – egyelőre – meghaladja erőmet és lehetőségeimet, ezért ilyenkor inkább kész, de más ok miatt használhatatlan hangszerek átalakításához folyamodom. (Erről részletesen írok a mellékletben, a hangszerek egyenkénti ismertetésekor). A káva két félből készül, és a tetőhöz illetve a háthoz való csatlakozását ragasztóléc az ún. rejfni segíti.

A tőkék – alsó és felső – szerepe sokoldalú. Összefogják a káva két felét, sarokmerev kapcsolatot alakítanak ki a káva és a tető illetve a hát között, és rögzítik a nyakat (első tőke) illetve a húrakasztó kampókat (hátsó). A heveder (vállszíj) rögzítése is a tőkéknél lehetséges.

A tőkéket vörösfenyőből jó készíteni, kínosan ügyelve a szálirányra, hogy ti. a bütüje csatlakozzék a tetőhöz és a háthoz, a tükör pedig a kávához. Ezt a gyári hangszereken többnyire nem tartják be, aminek gyakran a tőke elhasadása, a nyak kiesése az eredménye. (10. kép) Ügyelni kell a tőkék alakjára és méretére is. Ha a hátsó tőke túl nagy, az lefojthatja a tető rezgését. Ha az első kicsi, akkor a nyak fog kibukni. A tőkéknek nem szabad sarkosnak lenni, és nem szabad, hogy oldaluk a tető szálirányával párhuzamos legyen. Ekkor ugyanis a tőke széle mentén végighasad a tető. Ez a Bocán hangszerek egyik tipikus hibája. ( . kép) (Különösen veszélyes, ha két tőke ráadásul egyforma széles is)

Prímtamburák esetén a test többnyire (a nyakkal és a fejjel együtt) egy darabból készül. Az említett részek azonban – ha összenőve is – itt is megtalálhatók.

A hangszerek teteje fenyőfából készül. Olyan anyag jó, amelynek szálai egyenesek, párhuzamosak és sűrűek, bütüjén nézve minél inkább merőlegesek a lemez síkjára. Gyantás, puha, vagy nedves anyag nem jó. (A megfelelő anyag beszerzése komoly gondot jelent, gyakran folyamodom régi gitártetők, vagy zongora-rezonánsok feldarabolásához. Ezek legalább biztosan elég szárazak). A tetőt két darabból kell összefúgolni. Ez biztosítja azt, hogy a kész tető anyaga valóban szimmetrikus legyen, ami a későbbi vetemedést – ami a páratartalom változásakor elkerülhetetlen – minimálisra csökkenti.

A tetőt – a tamburica kivételével – gerendák erősítik. ( . kép) Ezek mérete és elhelyezése az egész folyamat lelke. Két ellentétes követelmény összhangját kell megteremteni: a szilárdságét és a minél szabadabb rezgését. A tamburák gerendázása eltér a gitárokétól, amit eltérő húrrögzítési rendszerük indokol.

A tamburákon tehát hosszanti gerendákat általában nem alkalmaznak. Kivételt csak a hanglyuk környéke jelent, ahol célszerű két hosszanti gerendával megakadályozni a tető felpúposodását. (ennek elhagyása a pécsi tamburák másik tipikus hibája.) Ezek elhelyezésénél is ajánlatos kerülni a tető szálaival való párhuzamosságot. A láb alatt érdemes a tetőt megvastagítani, hogy a láb nyomásából eredő koncentrált terhelést biztonságosabban fölvegye.

A gerendák szerepe az említett statikai problémákon túlmenően az is, hogy a tetőt merevítse, és az egészet egységes rezgésre kényszerítse. A tetőnek valahogy úgy kell működnie, mint a hangszóró membránjának, amelynek egész felülete gyakorlatilag egyszerre rezeg. (a hangszórómembrán merevségét kúpos kialakítása adja). A hangszóróknak azonban igen lágy, hajlékony szélük van (különösen a mélyhangúaknak) ami megakadályozza, hogy a káva a rezgéseket lefojtsa. Ezt a hangszerek esetén úgy oldják meg, hogy a gerendákat a káva felé haladva elvékonyítják. Én úgy alakítom ki a gerendákat, hogy azok el sem érik a kávát (általában a gerendákat a rejfnibe szokás bekötni). Ezzel elég telt hangzást sikerült elérnem, és – eddigi tapasztalatom szerint – statikailag sem jelent hátrányt.

A gerendák száliránya nagyon fontos. Természetes, hogy hosszanti irányban a gerenda tengelyével párhuzamosnak kell lennie. Görbe szálú, csomós anyag nem jó. Metszetben a szálaknak a tető síkjára merőlegesnek kell lenniük, különben nedvességváltozáskor feszültségek lépnének fel, ami idővel a gerenda leválását okozhatja.

A tamburicáknál, ahol nincsenek gerendák, a tető vastagsági méretezése az egész folyamat legkényesebb pontja. Túl vastag tető lefojtja a hangot, főképp a mélyeket, a hangszer csak cincogni fog. Túl vékony tető hamar beroskad, és a hangja is tompa, ugatós lesz. A méretezést nem lehet egész pontosan előre tervezni, az adott anyag keménysége mindig befolyásolja azt. Ezért csak nagyjábóli terveim vannak, amiket az adott esetekben mindig kissé módosítok. Lecsukás előtt minden tetőről pontos felmérést készítek, hogy majd utólag a tanulságokat levonhassam. A pontos méretek természetesen műhelytitkok.

A tetőméretezés szerszámai a gyalu, a plasztikázógyalu, a cittling, a csiszolópapír, és természetesen a vastagságmérő. (11. kép)

A tamburica nyaka és feje a testtel egy darabból készül. A nagyobb tamburák esetén – ahol maga a test is több darabból van – ez nem lehetséges, de többnyire a nyak és a fej is külön darabból van, amelyek csapolással, vagy fecskefarokkal csatlakoznak egymáshoz. Ez a megoldás anyagtakarékosabb, mint ha egyben készülne.

Mindkettőhöz a jávor az ideális anyag, de használhatunk gyümölcsfákat, sőt bükköt is. Ennek inkább csak esztétikai jelentősége van.

A nyak a testhez a nyaktőke és az elülső tőke fecskefarkú kapcsolata révén csatlakozik. E kapcsolat kialakítása kényes, nagy figyelmet igénylő művelet, mert a nyaknak a testtel szimmetrikusan, oldalról nézve pontosan meghatározott dőlésszögben, és lötyögés nélkül kell csatlakozni. Kisebb pontatlanságokon lehet a fecskefarok furnérozásával, vagy ékeléssel segíteni, de jobb, ha erre nem kerül sor.

A nyak a gitárénál hosszabb, és keskenyebb, a húrok pedig feszesebbek. (Szerencsére “szelvénymagassága” jóval nagyobb, ami statikailag kedvező.) Az a kényelmes nyak, amelynek metszete enyhén ék alakú, inkább parabolához mint ellipszishez hasonló. (1. ábra )

1. Ábra Tambura és gitárnyakak szelvénye
A, Erduti tamburica; B, Zentai basszprím; C, Gitárnyak

A fej alakja jellegzetes, többnyire “csikófej” formájú.(6. kép) A hangolást régen a hegedűéhez hasonló enyhén kónuszos keményfa kulcsokkal oldották meg. (2. kép) Mára kizárólagossá vált a csigakerekes húrgépek alkalmazása. (5. kép) A gépeket általában elölről süllyesztik be, és vésett rézlemezzel (újabban sima alumínium) takarják.(4. kép) A gombok kerek formájúak, régebben csontból, mostanában műanyagból készülnek. A fej különleges formája miatt gitárhoz, mandolinhoz, vagy bármely más hangszerhez készített gépek csak nagyobb átalakítás árán használhatók, az ecélra (Jugoszláviában) gyártottak pedig drágák, és botrányosan rossz minőségűek.

A tamburica fejformája többnyire tulipánra emlékeztet, (3 . kép) ami lehetővé teszi jó minőségű gyári gépek felszerelését. Ezeket többnyire hátulról szerelik fel.

A nyakat fogólap borítja, amely a lehető legkeményebb fából kell hogy készüljön. (Ében, paliszander, esetleg mahagóni). Ebben helyezik el a bundjelöléseket, amit hagyományosan gyöngyházból vagy csontból készítenek. A bolgártambura fogólapja a gitáréhoz hasonlóan a tetőre rálapolva készül, a délszláv tamburáké viszont a tetővel egy síkban van. Ennek a játéktechnika szempontjából van jelentősége. A fogólap tetőbe süllyesztett végének formája – a koptató formájával együtt – a mester egyik kézjegye.(2. ábra)

2. Ábra
A, Különbözõ tamburicák: 1, erduti; 2, zentai; 3, saját tervezés; 4, szentendrei (Gulyás)
B, Basszprímek (1,2,3) és brácsok (4,5,6):
1, pécsi; 2, zentai; 3, zágrábi; 4, zentai; 5, Weisser; 6, saját tervezés

Kezdetben a bundokat bélből készült “kötésekkel” készítették. Ezek szükség esetén eltolhatók voltak. Ezt a megoldást alkalmazzák a mai napig a török “szaz” esetében. Ezután alakult ki a délszláv tamburák jellemző bundozása, amely hajlított drótból készül. Ez rendkívül kényes művelet, ezt magam is Orczi Gézával csináltatom. Napjainkban terjed a gitároknál megszokott bundozás, amely egyszerűbben kivitelezhető, ráadásul – ha megfelelő anyagból van – tartósabb, és könnyebben javítható. Ezért itt engedményt tettem a használhatóság javára (a hagyománytisztelet rovására) és legújabb hangszereimen ezt alkalmazom.

A bundozás kezdetben diatonikus és temperálatlan volt. A játéktechnika változása folytán ma már temperált kromatikus bundozást alkalmaznak. Feltett szándékom egyébként, hogy készítek egy szamicát, – amely egyedül szól, és amúgy is csak egy hangnemben használható – amelyet temperálatlanul, tiszta felhangsor szerint fogok bundozni.

A bundozás számítására saját készítésű számítógépes programot használok. (1. melléklet)

A tamburák húrjait általában a hátsó tőkébe bevert szögekből hajlított kampók tartják. (8. kép) A tető szegélyén átvetett húrok a tető szegélyén (celluloid vagy keményfa) mélyen bevágódnának. Ennek elkerülésére több lehetőség is van.

• Szegélyre hajlított fémlemez
  Hátránya, hogy a fémlemezbe idővel belevágódnak a húrok, ami gyakori húrszakadást okoz.
• Mandolin húrakasztó (10. kép)
  A szögeket és az alsó nyerget egyesíti. (Sokszor a védő bőrt is, ilyenkor viszont a húr befűzését nehezíti). Az olcsó mandolingépek húrakasztói gyakran éles, sőt sorjás szélűek, ami elvághatja a húrt.
• Alsó nyereg (8 kép)
  Alsó nyerget tapasztalatom szerint csak csontból vagy szaruból jó készíteni. A nagy húrnyomástól ugyanis – az alumíniumhoz hasonlóan – a keményfa, még az ében is bevágódik. A húrokat takaró bőrdarab kettős funkciót lát el: Megakadályozza, hogy a kampók kiszakítsák a játékos ingjét, vagy a tok bélését. Másrészt lefojtja a húrok láb mögötti részének káros rezonanciáit.

A lábat és a felső nyerget (szemöldök) legjobb csontból készíteni, de erre a célra már megfelel a keményfa is. ( 12. kép)

Itt kell megemlíteni a láb magasságának beállítását. A láb magassága két dolgot befolyásol: A húrnyomást és a húrmagasságot. (Ezek egyébként összefüggnek).

• A húrnyomás akkor kedvező, ha a húr a láb fölött hangszertípustól függően 1:8,5 ... 1:12 arányban törik meg. (3. ábra ) Kisebb húrnyomás halk, cincogó hangot ad, nagyobb pedig behorpasztja a tetőt.
• A húrmagasság a húrok magassága a bundok felett. Kedvező értéke a nyak és a test találkozásánál mérve 2 ... 3 mm. Magasabb húron a játék kényelmetlen, az alacsonyabb pedig csörög.

3. Ábra Húrnyomás, húrmagasság és nyakdõlés összefüggései

A két feltétel együttes teljesítése a nyak dőlésszögének jó megválasztásával oldható meg. A fentiekből az is kitűnik, hogy a nyak és a tető a legritkább esetben lehet egy síkban. (Prímtamburánál semmiképp) Ha tehát ilyennel találkozunk – és bizony találkozunk – azt rögtön komoly fenntartásokkal kell fogadnunk.

Jugoszláviában és Horvátországban készítenek tamburahúrokat. Ezek vastagsága és anyagjellemzői (szilárdság, rugalmasság, sűrűség) úgy vannak megválasztva, hogy a “szabványos” menzúrájú tamburákon a lehető legjobb eredményt adják.

Ha ilyenekhez nem tudunk hozzájutni, gitárhúrokból kell összeállítani a készletet.

Néhány alapelv:

• A készlet húrjainak feszítőereje (keménysége) nagyjából egyforma legyen.
• A tamburahúrok feszítőereje az akusztikus gitárokénál kb. 20 % -al nagyobb.
• A húr anyaga a hosszan tartó nagy igénybevételt is tűrje el. (ne fáradjon el) A prímtambura “e” húrja esetén a szakítószilárdság kihasználása a 95 % -ot is elérheti. Az anyag fáradása miatt ezek a húrok sűrűn szakadnak.

Mindezek figyelembevételével csak is márkás (és drága) gitárhúrok jöhetnek szóba. Kozmosz, Boy, és egyéb olcsó termékekkel, valamint citerahúrral kísérletezni sem érdemes, ezeknek egy-két hét után elmegy a hangjuk. Egy-egy összeválogatott készlet ára jelenleg 1000 ... 1200 Ft. Ez azonban (az említett prím e-húr kivételével) gondos kezelés, törölgetés mellett akár egy évig, sőt néha tovább is használható.

A mai tambura ősét már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is ismerték. Az i.e. III. századból származó sziklarajzot találtak, mely hosszúnyakú, körte alakú hangszert ábrázol. A tambura őseit megtalálhatjuk Théba és Egyiptom képzőművészeti emlékein is, ahol – valószínűleg – lantként azonosíthatjuk. Később az ógörögöknél, és a rómaiaknál is találkozhatunk ilyen hangszerekkel.

A lantfélék fejlődése során két alaptípus alakult ki: A rövidnyakú és a hosszúnyakú.

A tamburások kezdetben egyedül, legfeljebb dobkísérettel játszottak. Játékukat saját maguk kísérték, ezért a tamburákon több húrt alkalmaztak.

Legegyszerűbb változat a két azonos hangra hangolt húrú ćitelija, melyet albánok lakta területeken használnak. Alaphangot és kvintet használnak a makedóniai litarka nevű tamburán. A három- és négyhúros tamburaféléknek széles választéka alakult ki az idők folyamán. Ilyenek például a baglama (Bosznia, Albánia, Koszovó, Crna Gora), karaduzen, četvorka (Makedónia), szaz (Törökország, Makedónia), samica (Vajdaság, Szlavónia). A hangerő fokozása érdekében egyes húrokat – vagy akár mindet – meg is kettőzhetik.

Az egyik legrégibb, délszláv területeken használt tamburafajta. Ezen dallamjátszó és zengő húrok vannak (számuk és hangolásuk többféle lehet), melyeket egyszerre szólaltatnak meg. Rendszerint két hang, alaphang és kvint használatos. Ezen – a dudához hasonlóan – két harmóniai funkció, a tonika (dó–szó), és a domináns (re–szó) szólaltatható meg. (Ezeket használják is, mivel a dallamok többsége második fokon zár.)

Hangolása többnyire: a¹, a¹, e¹, (e¹) ; d², d², a¹, (a¹); e², e², h¹, (h¹)

(A mélyebb hangút inkább a Vajdaságban, a magasabbat Szlavóniában használják)

A hangszer húrhossza kb. 25 … 80 cm között változik, leginkább 35 … 60 cm. Formája többnyire ovális, készülhet kemény vagy puhafából, tökből, vagy teknőspáncélból.

A XVIII. század végén, a XIX. század elején a bordunkíséretes tambura átalakulásával megindul a zenekari muzsikálás fejlődése, és a játékstílus átalakulása. A zenekari hangzás igényeinek megfelelően új hangszertípusok alakulnak ki. Ezek hangolása, funkciója és méretei mai formájukban csak a második világháború után, részben intézményesített módon kristályosodtak ki.

A tamburacsalád kialakulásának feltétele az egységes hangolási rendszer. Ennek két alapvető változata ismert, a kvint és a kvart hangolás. Kvint hangolású tamburákat használtak a nyugati területeken (Szlavóniában), kvart hangolásúakat keletebbre (Vajdaság). Nálunk ez utóbbi terjedt el. Utóbb Szlavóniában is átvették a vajdasági kvarthangolást, ám gyakran egy hanggal lejjebb használják

A teljes tamburacsalád (melyet ebben a formában az ötvenes években “szabványosított” a Jugoszláv Országos Tamburás Konferencia) a következő tagokból áll:

Hivatalos elnevezés nálunk használatos elnevezés

• elsőprím (bisernica) tamburica
• másodprím tamburica
• elsőbrács A-basszprím, esetleg: ádurica (cigány)
• másodbrács A-basszprím
• E-brács E-basszprím
• cselló
• bugarija brács, kontra
• bőgő (berde, begeš)

A tamburacsalád legkisebb, dallamjátszásra használt tagja.

e² (kettőzve), h¹, fisz¹, cisz¹

A tamburicát hagyományosan jávorból, vagy gyümölcsfákból (dió, cseresznye, körte) készítik. A test, a nyak és a fej többnyire egy darabból van kifaragva, bár előfordul hajlított kávájú is (például a pécsi Bocán Béla által készített “tulipános”). A tetőt kizárólag fenyőfából (vagy cédrusból) lehet készíteni. A tetőn hagyományosan több kis méretű hanglyukat helyeznek el, (általában 19 ... 21 db-ot) amelyek kiosztása nagyjából kialakult hagyomány szerint történik. A pontos lyukkiosztás tájegységenként, mesterenként, sőt olykor darabonként eltérő lehet. A tamburákat kemény pengetővel pengetik, ezért a pengetés helyén a tetőbe merőleges száliránnyal keményfa furnér (dió, bükk stb.) berakást helyeznek el. Ennek alakjára is a lukkiosztásnál leírtak igazak. (2. ábra)

Többnyire ellenpontozó töltő és kísérődallamok megszólaltatására használják, de játszhatnak rajta tercet, vagy akár prímet is.

a¹ (kettőzve), e¹, h, fisz

Hagyományosan jávorból, esetleg gyümölcsfákból (dió, cseresznye, körte) készítik. A test eredetileg egy darabból faragott “kanálformájú” volt, manapság többnyire gitárformájú. A fej többnyire aszimmetrikus, “csikófej” formájú, de előfordul szimmetrikus is (csak a kulcsok elhelyezése aszimmetrikus). A kulcsszekrény általában felülről bevésett ferde soros elrendezésű, melyet eredetileg vésett rézlemez (manapság alumínium) takar. A tetőt kizárólag fenyőfából lehet készíteni. A tetőn egyetlen kerek hanglyuk van. A pengetés helyén a tetőbe itt is merőleges száliránnyal keményfa furnér (dió, bükk stb.) berakást helyeznek el. Ennek eltérő, annál is inkább, mert a pengetés helye is változó lehet tájegységenként, népcsoportonként, vagy akár játékosonként. (Például a cigányok egészen hátul, a láb előtt pengetnek, a szerbek inkább elöl, a hanglyuk előtt)

Kísérőszólamok megszólaltatására használják.

e¹ (kettőzve), h, fisz, cisz

Az E-basszprím felépítése az A-basszprímével azonos.

Akkordkíséretre használják

e¹ (kettőzve), h, gisz, e ritkábban: e¹(kettőzve), h, g, d

Az e¹ húr kettőzése néha elmaradhat. Nagyzenekarokban a teltebb hangzás érdekében A-kontrát is alkalmaznak. Ez az E-kontránál mélyebben szól. Magyarországon nem használatos. Az E-kontra egy változata az un. tiszaháti kontra. Itt a mély e-húr nem a gisz fölött, hanem a magas e alatt helyezkedik el.

Csak méretében különbözik a basszprímtől

Funkcionális kísérődallamokat játszik. Kisebb zenekarokban ritkábban bőgő helyett alkalmazzák.

a, e, H, Fisz. Itt már nem alkalmaznak kettős húrokat

A brácsoktól és basszprímektől méretén kívül fejének kialakításában is eltér. A csellótamburának a vonós csellóhoz hasonló csiga formájú feje van. Létezik álló cselló is, melyet a vonós csellóhoz hasonlóan tartanak játék közben. Ennek teste nagyobb, formája nem gitárra, hanem csellóra emlékeztet, hangnyílásai is a vonóshangszereken megszokott “f-nyílások”.

Funkciójában, méretében és felépítésében is nagyjából megegyezik a vonós bőgővel, de ez bundozva van. Lába alacsony, a fogólap nem nyúlik a tető fölé. A tamburabőgőn pengetővel játszanak, ezért ezen is megtalálhatjuk a koptatót.

A, E, H₁, Fisz₁

4. Ábra Tamburica nagyolása

5. Ábra A belsõ fal simítása

Tamburica készítésére olyan anyag jó, amelynek vastagsága (gyalulás után) 4,5 cm, hossza 65 cm, szélessége 15 cm. Görbe, csavarodott, vagy szőrös anyagot célszerű először nagyjából legyalulni, vagy abriktolni. Ezután sablonnal rárajzolom a tamburica körvonalát majd ezt szalagfűrésszel – ennek hiányában dekopírfűrésszel – körbevágom. Ez a “fadarab” most még tömör és egyforma vastag. Oldalára fölrajzolom a tamburica profilját, és kézifűrésszel levágom a fölösleget. (4. ábra) A tetejét simára gyalulom, majd az alját is meggyalulom, úgy, hogy a tetejével párhuzamos legyen, és a vastagsága 4,3 cm legyen. Aljára sablonnal fölrajzolom a hangszer alsó sík felületének körvonalát, majd elkezdem a testet és a nyakat legömbölyíteni. Ezt először durva, majd egyre finomabb reszelőkkel, végül csiszolópapírral csinálom. Ekkor fölrajzolom a test bemarásának körvonalát. A marást marógéppel végzem (vésővel kissé hosszadalmas), ügyelve a fal és a fenék vastagságára. A bennmaradt lépcsőket vésővel és cittlinggel dolgozom le. (5. ábra)

6. Ábra tetõanyag kivágása

A tető készítésénél kétféle módszerrel kísérleteztem: A plasztikázott és a hajlított tetővel. A plasztikázott tető 8 … 10 mm vastag anyagból készül. Nincs benne utólagos hajlítás, domborúságát faragással érem el. A hajlított tető vékonyabb, 4 mm vastag anyagból is elkészíthető. Ezt szélei felé felülről, középen pedig alulról levékonyítom, majd ráhajlítom a kávára. Az első két tamburicám tisztán egyik illetve másik módszert követte. A harmadik átmenetet képez a kettő között.

A tető készítése az anyag összefúgolásával kezdődik. A tetőt ugyanis két darabból kell csinálni, méghozzá ugyanannak az anyagnak két darabjából (6. ábra) Ez nagy pontosságot igénylő művelet, ugyanis a daraboknak teljes felületükön érintkezni kell. Az illesztést gyalulással és márványlapon való csiszolással végzem. Az összeillesztett tetőanyagot lombfűrésszel körbevágom, (megint sablon szerint), ügyelve arra, hogy a fúg középre essen. (Erre a későbbiekben is mindig ügyelni kell). Ezután következhet a tető plasztikázása. Először fölülről szedem le a fölösleget a széle felé haladva (középen meghagyom az eredeti vastagságot). A plasztikázás plasztikázógyaluval, cittlinggel és csiszolópapírral történik. (11. kép) Az aljának a kivájása előtt, amíg az alja még sík, elkészítem az intarziát. Ezt sablon alapján sniccerrel vágom ki furnérból. A kivágott furnérdarabot azután a tetőn tűéles sniccerrel körbekarcolom, majd biztonságos helyre félreteszem. A tetőt a körülkarcolt részen kimélyítem, néhány tized mm-rel mélyebben, mint a furnér vastagsága. A kivésett felületnek simának kell lenni, mert a hullámokat a furnér kis vastagsága miatt nem nagyon lehet utólag csiszolással eltüntetni.

1. kép Tamburák felépítése

2 . kép Szamica fej keményfa kulcsokkal

6. kép Pécsi basszprím feje

7. kép Erduti tamburica

8 kép Alsó nyereg csontból

10. kép Mandolin húrrögzítõ (pécsi tamburica)

10. kép Helytelen szálirányú hátsó tõke (Weisser-brács 1936-ból)
A tõke hasadása a káván “folytatódik”

11. kép Plasztikázó szerszámok

12. kép Sarkos tõkék (zentai basszprím)
A tõke sarkánál jól látható a repedést takaró “pakedli”

12. kép Tamburaláb csontból

14. kép Tambura samica

15. kép Különféle tamburák

• Teljes hossz: 64 cm
• Húrhossz (menzúra): 38,8 cm
• Test szélessége: 14,8 cm
• Test hossza 23 cm

• Test (+nyak+fej) jávor
• Tető fenyő
• Berakás (koptató) diófurnér
• Fogólap ében
• Láb, szemöldök csont
• Tetőszegély műanyag
• Bundjelölések gyöngyház

• Test (+fej) bordó
• Tető fekete
• nyak natúr

• Teljes hossz: 64 cm
• Húrhossz (menzúra): 38,8 cm
• Test szélessége: 14,8 cm
• Test hossza 23 cm

• Test (+nyak+fej) jávor
• Tető fenyő
• Berakás (koptató) diófurnér
• Fogólap ében
• Láb, szemöldök csont
• Tetőszegély műanyag
• Bundjelölések gyöngyház

• Test (+fej) fekete
• Tető fekete
• nyak natúr

Marton Zsolt (ZSB); Csikó zenekar