szkenner

Hogyan is szkenneljük filmjeinket, hogy a lehetőségekhez képest a maximumot hozzuk ki belőlük?

Sajnos ez is olyan kérdés, amivel kísérletezni kell. Az én általam a következőkben tett megállapítások az általam kipróbált szkennerekre vonatkoznak, másokra inkább csak ötletként szolgálhatnak.

A V200 inkább csak elrettentésként szerepel. A V750-essel kicsit alaposabban elkísérletezgettem (mivel az a sajátom). Így megfigyelhető, hogy egy 6400 dpi-vel szkennelt, majd 3200-ra lebutított kép jóval élesebb, mint egy eleve 3200-al szkennelt. De még mindig nem olyan éles, mint a (kb ötször drágább) dedikált filmszkennerrel készült, noha a Nikon felbontása "csak" 4000 dpi.

Az alábbi képeket egységesen 3200 dpi-re butítottam ("bicubic sharper") módszerrel, majd a jobb láthatóság kedvéért 200%-ra nagyítottam ("nearest neighbor" módszerrel).

Az ábrán a számok a felbontást vonalpár/mm-ben adják meg. Ez könnyen átszámolható lpi-re, de néhányat meg is adok:

Hasonlóan komoly probléma a dinamika. Bár negatív esetén könnyebb dolgunk van, mint diánál, hiszen korrekt expozícióval és labormunkával a negatív denzitását könnyedén 2 alatt tarthatjuk. Mit tehetünk viszont, ha például egy fontos archív negatív kerül a kezünkbe, például egy fontos történelmi esemény, vagy személy egyetlen hiteles felétele. Egy márkás filmszkenner használati útmutatójában olvastam a „túlhívott negatív szkennelése” című fejezetben: „Ne hívjuk túl a negatívokat, mert nem lehet őket beszkennelni.” Köszönöm!

Manapság minden szappantartó prospektusában azt ígérik, hogy "Dmax=4,2". Írhatnak, amit akarnak, hiszen az átlag felhasználó nem tudja, mi az a Dmax, és hogy a 4,2 az sok, vagy kevés, de a felkészültebb felhasználónak is ritkán van a birtokában olyan referencia negatív, amivel ellenőrizni tudná. Örömmel jelentem, én rendeltem egyet, ami a fentebb látható élesség ellenőrző ábrával együtt meg is érkezett, úgyhogy mindjárt le is hull a lepel!

A fő különbségek természetesen a fedettebb részeknél mutatkoznak, úgyhogy most csak a csík "sötét oldalát" mutatom meg. A tesztcsíkot egy fekete kartonnal gondosan körbemaszkoltam. Valamennyi tesztképet maximális bitmélységgel szkenneltem, lehetőség szerint minden módosítóeszköz (auto-expozíció, hisztogram, stb) kiiktatásával, majd - ugyanazon beállításokkal - PS-ban világosítottam rajtuk, hogy minél inkább kilógjon a lóláb. (mármint a zaj...). A denzitás adatokat a tesztcsík gyártója által mellékelt mérési eredmények alapján írtam az egyes mezők fölé.
"Lehetőség szerint" - írtam - mert például a Nikon szoftvere nem hajlandó lemondani arról (sem), hogy a hisztogram széleit saját maga behúzkodja valamilyen ötlet alapján.

Az "Igazság" kiderülését egyébként az is akadályozza, hogy nincs egységes, minden résztvevő által elfogadott (vagy mindenkire nézve kötelező) szabvány annak meghatározására, hogy mit is tekintsünk Dmax-nak egy szkenner esetében? Az utolsó mezőt, amelyet még meg lehet különböztetni a következőtől? Az elsőt, amelyet már nem? (Mikor mondhatjuk, hogy meg tudtuk különböztetni? Mi az egzakt definíciója a megkülönböztethetőségnek?) Esetleg az a fedettség, ahol a mezők közti különbség már eltörpül a zaj mellett? Tudomásom szerint az utóbbi nyomon tapogatóznak jelenleg, de a definíciók, módszerek és a határértékek nincsenek kőbe vésve, minden gyártó úgy módosítja őket, hogy a saját termékére a legjobb érték jöjjön ki.

Kezdjük alulról. A V200- astól (kategóriájából és árából adódóan) nem várhatunk sokat. Nem is kapunk:

Azért itt nem állom meg, hogy meg ne említsem az Epson korábbi belépő modelljeit (2480, 3490, 3590, stb.)
A 3490 -es tesztje:

(a fejlődés nem mindig egyenes vonalú...)

V750:

A zajt még lehet csökkenteni a "multi-scan" funkció hsználatával, persze ennek is ára van. De erről majd később!

Nikon:

Az első teszt egy kicsit sokkoló volt:

Ez azért valljuk be, meglepetés! Persze – gondoltam - ez egy régi modell (2004-es évjárat), és még csak 14 bites. De ez azért csak nem lehet üzemszerű egy ilyen drága kütyütől. Végülis egy tapasztalt kolléga sietett segítségemre, és elmagyarázta, hogy a Nikon szkennerben van egy tükör, amit úgy helyeztek el, hogy kényelmesen rá tud rakódni a por. Itt két lehetőség áll a felhasználó előtt: összecsomagolja a cuccot, és elsétál vele a márkaszervizbe, ahol némi készpénz ellenében x idő alatt kitisztítják, vagy pedig veszi a csavarhúzót, és a pumpaecsetet, és apró darabokra szedi a drága gépet, bízva benne, hogy egyetlen rugó sem fog végleg elrepülni. Az eredmény viszont magáért beszél:

A csík bal fele miért is hiányzik? Hát igen, a Nikon szoftver nem hajlandó teljes felületen szkennelni, csakis 4,5x6, 6x6, 6x7, vagy 6x9-es kockákban hajlandó gondolkodni, ráadásul ahhoz is ragaszkodik, hogy ő akarja megmondani, hol kezdődnek az egyes kockák. Mármost egy körbemaszkolt tesztcsíknál ez nem könnyű feladat.
Mint feljebb már írtam, a Nikon szoftvere valamilyen saját ötlet alapján "levágta" a tónusskála alját.

Ezért lett a háttér és az utolsó néhány mező egyöntetű fekete. A hardver ennél valószínűleg többet tud! Ez abból is sejthető, hogy balról jobbra haladva szinte egyáltalán nem növekszik a zaj. (Ez szoftveres beavatkozás nélkül fizikailag lehetetlen volna!)

Vajon az EOS 10D a maga Bayer mátrixos, 12 bites érzékelőjével hol helyezkedik el ebben a mezőnyben? Íme:

A felvétel ISO 100 érzékenységgel készült. Ez annak a felvételnek a részlete, amelyen a szürkelépcső legvilágosabb mezője még éppen nem égett be (nem "klippelet"). A konverzió RawShooter-rel történt

Akkor még egy szót arról a bizonyos "multi-scan"-ről. A zaj úgy keletkezik a képen, hogy a hasznos jelet jelképező mennyiség mellett keletkezik egy véletlenszerű mennyiség - hiba - is, ami - előjelétől függően - növeli, vagy csökkenti valamennyivel a hasznos jelet. Ez adódhat az elekrtonika fizikai paramétereiből (részecskék hőmozgása, stb), de a kiolvasás matematikai-statisztikai módszereiből is. A zaj mennyisége egy adott rendszerben, adott körülmények között általában állandó. Tehát ha a jel nagyságrendekkel nagyobb ennél, (esetünkben a kevésbé fedett részeken), akkor nincs is probléma. De amikor a jel annyira kicsi, hogy nagyságrendileg összevethető a zajjal, akkor elkezd a zaj egyre feltűnőbbé válni. Most képzeljük el, hogy egy adott pont értéke 10 000 egység, a zaj pedig +10 és -10 között változik véletlenszerűen. Az eredmény 9 990 és 10 010 között változik. Ha a jel 100 egységre csökken, akkor viszont már 90 és 110 egység között lehet a kiolvasott érték, ami már igen durva hiba. És itt jön a Multi-scan! Ha többször olvassuk ki ezt az értéket, a jel minden alkalommal 100 egység lesz. A zaj viszont, véletlenszerűen változik, tehát jó esélyünk van rá, hogy sok próbálkozás átlaga 0-t fog adni. Minél többször olvassuk ki, annál jobban megközelíti az eredmény a zaj nélküli jel értékét. Mindezt azonban csak akkor élvezhetjük, ha szkennerünk és szoftverünk is támogatja ezt a funkciót.

A tesztcsík 6 legsötétebb mezője 6400 dpi-vel, 100%-os nézetben.

Multi-szken nélkül

4-szeres multi-szken

És mi a dolog hátulütője? Egyrészt természetesen az időveszteség, másrészt viszont (a már említett mechanikai pontatlanságok miatt) két beolvasáskor a pontok nem ugyanoda kerülnek. Ezeket szoftveresen illesztik egymáshoz, interpolációval. Ez viszont igencsak csökkenti az élességet. Már megint választanunk kell, hogy melyik ujjunkba harapjunk!

Egyszeri szkennelés:	4-szeres

A tesztábrákat innen rendeltem. FR-1 az élességteszthez, és TS-28 a dinamikához.

Húzd az egeret a gomb fölé, és - sávszélességtől függően - várj türelemmel, míg betöltődik!

Szkennerek