Ezeket az írásokat a Németh Gyuri (Falkafolk), és Némedi Laci által indított, a balkáni táncházak problémáit körüljáró fórumra írtam, 2007 őszén. A fórumot nem tudom linkelni, mert a cím megszűnt, a szerkesztők most dolgoznak az újraélesztésen. A saját hozzászólásaimból viszont közzé teszek párat, amik úgy vélem, a fórum szövegkörnyezetéből kiemekve is megállják a helyüket.
Előre bocsátom: semmilyen
szakirányú végzettségem nincs,
csupán pár (kb 15) éves, vitatható
értékű táncházi ténykedésem
tapasztalataira, meg nálam okosabbakkal való
beszélgetésekre támaszkodom. Persze szokás
szerint kissé cinikus vagyok (ez nem egy
végzettség), de hát ismertek, ezért
szerettek! (Vagy utáltok.)
Milyen irányvonalat kövessünk (bocsánat: kövessetek)? Hagyományost? Művészit? Populárisat? Wörldmjúzikosat?
Először is tisztázzunk pár dolgot! Elsőnek azt, hogy ez nem művészet. Aki (akár zenész, akár táncos) művésznek érzi magát, az nagyon téved. A hagyomány sem művészet! A hagyomány egy adott MŰKÖDŐ közösség kötelező (tehát minden tagjára nézve kötelező) viselkedésformája. Ez alól nem lehet kibújni, csak az egész közösségen való kívül helyezkedés árán. A hagyományból nem lehet szemezgetni, vagy el lehet fogadni teljes egészében, vagy meg lehet tagadni teljes egészében, annak minden következményével. Könnyű belátni, hogy városi a táncházas társaság ilyen értelemben nem közösség, a szokásai ilyen értelemben nem hagyományok. Ha egy hagyománytisztelő közösségben (falu) valaki olyan figurákat táncol, amik nem „mennek át a közösség cenzúráján” (ami persze íratlan szabályokat jelent), azt vagy megverik, vagy nem állnak le vele táncolni, ergó elfordulnek tőle a lányok (legények), ergó nem nősül meg (megy férjhez), ergó sírba viszi a deviáns génjeit, és nem örökíti tovább. Ezzel szemben a városi táncházakban mindenki kötelességének érzi, hogy soha senki által eddig még nem látott figurákkal kápráztassa el a közönségét. Még az adott táncházból sem tiltják ki (már csak azért sem, mert sok esetben ő a tánctanár), de ha (extrém esetben, csupán feltételezve, de meg nem engedve) kitiltanák, akkor sem lenne semmi, átmenne egy másikba.
Már Wagner nürnbergi mesterdalnokai is ezt a témát feszegetik, ott a pozitív hős a hagyományokat felrúgó művész. A művésznek ugyanis valóban nem szabad hagyományos utakat követni, hanem meg kell találni a sajátját. De a művészet „városi” kreálmány, az individuum kifejezése, a hagyomány ezzel ellentétben a közösségbe való besimulás igénye. Nyilvánvaló, hogy városi környezetben ez nem működhet. Aki ezt számonkéri, az ismét nagy tévedésben van. Csupán arról lehet szó, hogy önkéntes alapon, mint valami szerepjátékot ELJÁTSSZUK (bocsánat, játsszátok) ezt a szituációt. (Ahogyan vannak, akik háborús helyzeteket játszanak el festékpatronokkal töltött puskákkal, fakardokkal, vagy korhű jelmezekbe öltözve, lóháton, mások egy forgalmas rendezőpályaudvar irányítását fuvarlevelekkel, és bárcákkal, egy 5 négyzetméteres terepasztalon, vagy egy számítógépen, stb). Ehhez az kellene, hogy a résztvevők konszenzus alapján vevők legyenek a szerepjátékra, ne akarjanak kilógni belőle. Ne képzeljék magukat individuumnak (hadd legyen az egy másik szerepjáték), hanem egy közösség részének. Egy héten egyszer, pár órára modellezzék le, hogy egy közösség részei. Így kialakulhatnak specifikus almássy téri, haller utcai, vagy fehérvári úti dialektusok. Természetesen ehhez a játékhoz kellenek nagyon felkészült moderátorok, akik tisztában vannak a modellezni kívánt „eredeti” hagyomány sajátosságaival. Ahogyan a harcművészek, a hagyományőrző huszárok, vagy a vasútmodellezők tisztában vannak, és mindent igyekeznek megtenni, hogy ezt a tudást elmélyítsék, és továbbadják az újabb jelentkezőknek. Elképzelhetetlen, hogy egy terepasztalon beálljon vonatot vezetni olyan, aki nincs tisztában a valódi vasútüzem alapvető szabályaival, akinek fogalma sincs, mi a különbség a vonat és a szerelvény között, aki nem tudja, miben különbözik a térközjelző a bejárati jelzőtől. Aki beáll vezetni, nem megy szembe a forgalommal, nem akar egyéni lenni, örül, ha sikerült a lehető legszabályszerűbben eljuttatni a számára kijelölt vonatot A-ból B-be. És ami a legfontosabb, ettől még nem hiszi magáról, hogy tényleg tud mozdonyt vezetni. (Ugye értitek az áthallásokat?)
Persze, ha már a szerepjátéknál tartunk,
létezik egy olyan fajtája is
(állítólag, én még csak olvastam
róla), amikor pl. csikóslegénynek
öltözött kuncsaftok viszik ágyba a
fejőlánynak öltözött prostituáltakat.
(Megfelelően „autentikus” díszletek
között.) Ez a játék természetesen a
b***ásról szól, a többi csak kulissza.
Másik lehetőség az individualista irányvonal.
Ebben az esetben mindenki úgy valósítja meg
önmagát a pénzéért, ahogy akarja. Ha
fejen állva akar táncolni, akkor úgy
táncol. Ha befizette a belépőt, miért ne?! Ekkor
persze tánctanárra sincs szükség, hiszen
mindenki magát valósítja meg, nem lehet
ráerőltetni semmit. Esetleg akinek nincs erre ötlete, annak
adhat tippeket valaki (pl egy tánctanár), viszont semmi
esetre sem lehet semmiféle hagyományt számon
kérni senkin. Kreatív ötletek kellenek. Mindenből
olyat kell mutatni, amit még soha senki sehol azelőtt nem
látott. Ekkor tényleg lényegtelen, hogy egy-egy
dallam, mozdulat honnan való, mire használták
eredetileg, fő, hogy mindenki élje ki a
kreativitását, és érezze jól
magát.
Azért itt engedjetek meg egy kitérőt! A fentiek a táncházi bulizásra vonatkoznak, nem a színpadi produkcióra. Ott ugyanis csakis művészi mondanivalóval átitatott egyéni alkotásokat szabad előadni. Ez persze lehet 90%-ban hagyományos, de 10%-ban meg kell benne csillanni valamilyen egyéni dolognak. Már csak azért is, mert ha már színpadon csinálják, máris nem lehet 100%-ban hagyományos, hiszen hagyományosan nem színpadon szokták. A színpadnak a „magas művészetnek” pedig évszázadok alatt bejáratott törvényei vannak (ha úgy tetszik, hagyományai), amik alól szintén nem lehet büntetlenül kibújni. A két féle hagyományból lehet szintetizálni valamit, annak, aki mindkettőt majdnem anyanyelvi szinten ismeri. (Vagy legalább érzi). Ahogy vörldmjúzik sem lesz attól, hogy valaki hallott a rádióban jazzt, meg látott táncházban néptáncot, és otthon a sufniban összebarkácsol belőlük valamit. Mezőségi dallamokat moll szeptimekkel és 10b-kkel kísér. Stílusok „szintézisére” annak van joga kísérletet tenni, aki mindegyik kérdéses stílusban otthon van, tisztában van a sajátos logikájával, működésével, építkezésével, belső szerkezetével. És persze történetükkel, eddigi „eredményeikkel”. Nem árt ugyanis tudni, hogy melegvíz, ék, és spanyolviasz már létezik, tehát ezek feltalálására kár időt pocsékolni. De ez csak a színpadra vonatkozik, táncházban, buliban, otthon a fürdőkádban mindent szabad.
A kettő közötti átmenetnek (mármint a
hagyomány-szerepjátéknak és a
kreatív önmegvalósításnak) pedig
elképzelhetetlenül sok módja lehetséges.
Ízlés dolga. Egy a fontos, hogy konszenzus legyen!
Ezt nem feltétlenül pejoratívan mondom. Minden a
csomagoláson, és a tájékoztatáson
múlik. Az áruhoz mellékelni kell részletes
magyar nyelvű használati utasítást, fel kell
tüntetni a pontos összetevőket, a kockázatokat
és mellékhatásokat. Ha veszel egy zoknit, arra
rá van írva, hogy 40% gyapjú, 40% poliamid, 20%
mittudoménmi. A konzervben meg nátriumbenzolát,
etilvanilin, nitrátos (vagy nitrites?) pácsó,
E-***, állományjavító,
ízfokozó, stb. Tudod, hogy mit veszel, mire
számíthatsz. Mindenkinek mindenhez joga van. (Ez egy
jogállam…). Ha kecskeürülékből akar
valaki likőrt főzni, lelke rajta! Csak rá kell írni a
csomagra, mert a jog a vevőre is vonatkozik. Ha ennek tudatában
valaki pénzt ad érte, váljék
egészségére! Csak nem szabad
szilvapálinkának árulni!
De egy percig sem szabad hagyni, hogy bárki is azt higgye, hogy
hagyomány vagy művészet van ott, ahol nincs! Persze, ha
egy kuratóriummal sikerül ezt elhitetni, annak
érdekében, hogy pénzt adjanak, az más.
Nekik az a dolguk, és elvileg a
felkészültségük is megvan hozzá, hogy
ezen átlássanak. Ha mégsem, akkor így
jártak. De a közönséget becsapni
erkölcstelen dolog.
Megint hosszú leszek. De felettébb olvasmányos…
Azt mondta a főnök (Németh Gyuri), hogy szép, amit múltkor írtam, de kéne valami a gyakorlati teendőkről is. Szerintem ebből a fejtegetésből azért elég sok minden következik a gyakorlatra nézve is. Egyébként a gyakorlati teendőket fogalmazzák meg azok, akik gyakorlatban űzik az ipart. Én már csak elméletben, ami talán előny is lehet, hiszen (a távolságból adódóan) talán nagyobb a rálátásom, mint annak, aki azon kénytelen görcsölni, hogy honnan szerez bőgőst, tánctanárt, termet, lóvét, stb.-t a következő hétre.
Először is ezt a címke dolgot rendbe kell tenni. Mit írjatok a cégtáblára? Az igazat! Bár a „táncház” kifejezés jogi értelemben nincs levédve (lehet, hogy be kéne nyújtani az EU-nak valami ilyen indítványt, mielőtt megelőznek minket), tehát elvileg akármit lehet táncháznak nevezni, de azért – bár jogszerű – nem tisztességes. Szerintem (és ez nagyrészt egybevág a Gyuri bevezetőjével, sőt Tibor véleményével is) csak olyan klubot lehet táncháznak nevezni, ami:
Azokat a rendezvényeket, ahol ez nem valósul meg, nem
szabad táncháznak nevezni. Ennek alapján
gyakorlatilag egyetlen jelenleg futó balkáni klubot sem
lehet „táncháznak” nevezni. Ezért
röhögnek, vagy legyintenek szánakozva a magyar
táncházasok, ha a balkáni
„táncház” szóba kerül. Nem mintha
az ő portájukon nem volna mit söprögetni e
tárgyban, de ez legyen az ő bajuk.
Ettől még egy klub lehet nagyon színvonalas, lehet
jó a zenekar, a társaság, a hangulat, de ne
nevezzétek táncháznak! Ki kell találni
valamilyen más kifejezést. Ha csak nem tekintjük
úgy, hogy a „balkáni” egyfajta
kicsinyítő- vagy fosztóképző, mint pl a
’balkáni törvényesség’,
’balkáni higiénia’ stb
szókapcsolatokban. (Múltkori terepasztalos
példámra utalva, az olyan összejöveteleket,
ahol óvodás gyerekek favonatokat tologatnak, – nagy
élvezettel és kreativitással – nem nevezik
vasútmodellező klubnak, jóllehet itt is a vasutat
modellezik valamilyen módon). Innentől kezdve, mint már
előző hozzászólásomban leírtam, mindegy, ki
vezeti a sort, milyen zenét játszik a zenekar, stb. Ha
erre (is) van igény, ezt (is) kell csinálni. Ezt is lehet
jól csinálni. Legyen „folk diszkó”,
vagy tudom is én, mi, és úgy is legyen
meghirdetve! Itt utalnék a Piros
hozzászólására, hogy t.i. ez csak magyar
fejjel elképzelhetetlen. (Vagy tűnik finoman szólva
degradálónak). A Balkánon ez egészen
természetes, hogy szinte minden „modern”
szórakozási formában megjelennek
hagyományos motívumok. Melyikben több, melyikben
kevesebb. Persze ezekkel az elemekkel szabadon gazdálkodnak (v.
garázdálkodnak), ebben a formában már
szinte semmi közük nincs a hagyományhoz,
legalábbis egy konkrét tájegység,
néprajzi csoport hagyományaihoz biztosan nem. De nem is
nevezik táncháznak! (Azt sem tudják, mi az.) De
ilyesmi történt Amerikában is, ahogyan a blues
és a jazz is integrálta a fehérbőrű
városlakók kultúrájába az
Afrikából elhurcolt fekete rabszolgák
hagyományainak egy szeletét. Vagy akár a country
esetében, ahol a hagyományos elemek szintén
széles skálán mozognak. Vannak, akik
tízezer dolláros kígyóbőr western
csizmában és cowboy kalapban pózolnak,
miközben még nem is jártak falun, de van, aki a buli
után megy vissza a farmjára trágyát
lapátolni. Mint a hosszú kitérőből
látható, másoknál ez működik,
miért ne működhetne nálunk is?
Lényeges elem a fenti felsorolásban az adaptáció is, ugyanis a táncház (ahogy ezt már szintén leírtátok előttem), nem lehet stréber néprajzosok önképző köre, hanem a városi életmódot folytató emberek számára kell szórakozási formát nyújtania, beintegrálva a népi hagyományokat a városi kultúrába.
Aki viszont úgy dönt, hogy táncházat szeretne
vinni, annak meg kell vizsgálni, hogy a fenti pontok
terén milyen erősségei és gyengeségei
vannak. Tegye mindenki a szívére a kezét
(ezúttal velem együtt, mert az én időmben is
táncháznak neveztük, amit csináltunk):
Tudjuk-e minden általunk használt dallamról
és táncról, hogy…
Azt hiszem (velem együtt) mindannyian igen nehéz helyzetbe
kerülnénk, ha akár csak pár szabadon
választott dallam vagy tánc esetében
megpróbálnánk egy ilyen kérdőívet
kitölteni. Persze attól még lehet
táncházat tartani, hogy nem tudunk minden egyes
dallamról maximális pontszámú tesztet
írni, de 0 pont esetén azért érdemes
elgondolkodni… És olvasgatni! Az is
nyilvánvaló, hogy mi (a közönséget is
beleértve) nem ama népcsoport azon
tájegységen élő, olyan korú, rangú,
vallású egyedei vagyunk (a nemünk esetleg
stimmelhet, 50% esély van rá), és nem is olyan
alkalomból táncolunk, ezért nem is
táncolhatunk ugyanúgy, és az sem baj, ha a zene
sem pont ugyanolyan. De tudni kell, mitől és miért
térünk el.
Ez, mármint az „ugyanolyan” megint megérdemel egy elméleti kitérőt. Úgyis volt már itt is szó arról, hogy mi autentikus, és mi nem.
Egy blues zenész számára természetes, hogy ott van a fülében, hogyan játszotta az adott dallamot Robert Johnsson, Muddy Waters, Ray Charles, Eric Clapton, John Mayall, stb. És ő, Pityi Palkó, ott a rákosrettentői kocsma mélyén úgy fogja eljátszani, hogy egyikkel sem lesz azonos, de mindegyik benne lesz. Autentikus lesz. Milyen (volt) a zene és a tánc egy adott helyen és időben? Honnan tudjuk, hogy milyen volt? Ha valaki azt mondta, leírta (kutató, adatközlő, koreográfus, stb), szavahihető volt-e? Mennyire volt szubjektív, elfogult, nem csalt-e az emlékezete? Nem állt-e érdekében, hogy szándékosan ferdítse a tényeket? Ha van róla felvétel, mennyire volt ez jellemző? Nem egy kirívó eset (gyenge táncos, kényszerűségből máshonnan megfogadott zenekar, stb) szerepel-e a felvételen? Szerintem egy zene v tánc akkor „autentikus”, ha az adott helyen élők fejében (nagy számok, reprezentatív minta, statisztika stb) működő zene- és tánccsináló szoftver algoritmusait sikerül visszafejteni, és beépíteni a saját szoftverünkbe. Egy szoftverkód visszafejtése pedig biztosan nem a képernyőüzenetek lemásolásából áll.
Itt jutottunk el a Gyuri által is már említett figurák sokaságához. Azok ugyanis csak képernyőüzenetek, azokból hiába teszünk akárhányat akármilyen sorrendben egymás mellé, abból sosem kapjuk meg a kódot, a táncot magát, mint szubsztanciát. A papagáj sem beszél attól még, hogy értelmes szavakat rak egymás mellé. Nincs birtokában a kód! Nem az a baj, ha sok figurát tanítanak egy tánchoz, hanem ha nem tanítják meg ezeket használni, hanem kötelezően, kötelező sorrendben kérik számon. Nem tájékoztatják a delikvenst a jogairól, hogy tudniillik ennél sokkal kevesebbel is jogában áll táncolni. Tisztázni kell, mi az ami kötelező, ami nélkül nem racsenica a racsenica, (nem csacsak a csacsak, stb), mi az ami az adott tájegység sajátja, és mi az, ami ízlés, vérmérséklet dolga. A háznak ugyebár van alapja, van statikailag megfelelő szerkezete, van teteje. Enélkül nem ház. Ha ez kész van, akkor jöhetnek a „figurák”, de azért lakni már lehet benne így is, legfeljebb nem olyan komfortos. Lehet, sőt kell is figurákat tanítani, de előbb tisztázni kell a vázat, amire a figurákat fel lehet aggatni, és tisztázni kell, milyen rendszer szerint lehet egyik figurát itt, másikat ott használni. A barokk zenében, a jazzben, és még ki tudja hány műfajban ez működik. Vannak dallamvázak, és vannak díszítések, variációs sémák, patronok. Ezekből öltözteti fel a dallamot a zenész hangulata, mondanivalója, kreativitása szerint, méghozzá úgy, hogy mindvégig a stíluson belül marad. Két zenész nem játszik egy dallamot ugyanúgy, és egy zenész sem játszik egy dallamot kétszer ugyanúgy. Szégyen is volna! De minden egyes eljátszásban fel lehet ismerni a dallamot, a zenészt, és a stílust is. Nem nevezhető jazznek, ha valaki egy Oscar Peterson lemezt hangról hangra bemagol. És akkor még arról nem is szóltunk, hogy ahogyan a zene nem csupán hangjegyekből áll, hanem tempóból, hangsúlyokból, dinamikából, ezek időbeli változásaiból, apró eltolásaiból, arányaiból, úgy a tánc sem csupán lépések egymásutánja, annak is van dinamikája, hangsúlyai, ritmikája, sőt van testtartás, kéztartás, fejtartás, és még ki tudja mi minden. Ezekben van elrejtve a stílus. A figurák sokaságát, valamint az újabb és újabb táncokat akkor, és azoknak lenne érdemes elkezdeni tanítani, akik már tisztában vannak mindezzel. Akik egy adott táncot néhány nagyon egyszerű lépéssel, de stílusos (ha tetszik, autetntikus) ritmikával, testtartással, hangsúlyozással tudnak táncolni. És persze a fenti ZH-ból is ki tudnak hozni legalább egy kegyelemkettest.
Egy tanmese: A felismerhetőség, a személyeskedés elkerülése érdekében a szóban forgó népcsoportot (lehetne másik is), nevezzük buznyáknak! Egyszer egy magyar táncházban utazó barátomat, aki a buznyák kultúra iránt meglehetősen érintőlegesen érdeklődik, elvittem egy rendezvényre, ahol buznyák táncház volt. Jelen volt egy illető, aki tudtommal a buznyák önkormányzat illetékese. Táncházban ritkán látni, de ismerős volt az arca. Természetesen beállt táncolni. Csak úgy! Nem akart koreográfiát táncolni, nem akart senkit letáncolni a parkettről. Pár egyszerű, energiaminimumra törekvő lépés, épp csak hogy meglegyen. De testtartása és mozgáskultúrája olyan feltűnően eltért a körülötte bőszen figurázó slampos mozgású, csapottvállú, görnyedt hátú, lúdtalpas populációtól, hogy barátom egyből rákérdezett: „Ott az a fazon ugye buznyák?”
Persze, különbözőek vagyunk. Van, akinek a mozgáskoordinációs képességességeit, anatómiai adottságait ez meghaladja. Másnak igénye nincs rá, a harmadiknak ideje. De persze szeretnének a maguk szintjén ők is aktívan részt venni a társaság életében (szándékosan nem írom, hogy közösség, lásd az előző szösszenetemet). Miért ne? Egyikünk sem tökéletes, legyünk toleránsak mások tökéletlenségével szemben! De valahogyan, anélkül, hogy az illetőket pellengérre állítanák, megbántanák, kiközösítenék, valahogyan, diszkréten, de egyértelműen tudatni kell az újakkal, és egyáltalán mindenkivel, hogy nem ők képviselik a kánont. Az ő mozgáskultúrájuk méltányosságból meg van tűrve, de nem követendő. Ez leginkább úgy lehetséges, ha minden alkalommal végig jelen van valaki, aki a követendő szellemiséget képviseli. (A jelenlét nem azt jelenti, hogy az illető a büfében sörözik!) Akit felkészültsége, tehetsége, agilitása, empátiája erre alkalmassá tesz. Ezt már leírták előttem, hogy milyen kritériumok vannak egy táncházvezetővel szemben. Vannak aztán nehezebb esetek, akiknél az ismeretek és a tehetség hiánya agresszivitással, és feltűnési vággyal párosul. Az ilyenek előbb-utóbb gátjai lesznek a többiek kulturált szórakozásának, ezek rendre utasítása, jobb belátásra térítése, kimoderálása – bármennyire hálatlan feladat ez – szintén a házigazda kötelessége. Amennyiben táncházat akar vezetni. Ha folk-diszkót, (nevezzük most így), akkor nem muszáj.
Azért akkor egy pár szót a kivezető
útról:
Először is szét kellene választani a táncházat és a nem táncházat. (Nem akarom még egyszer leírni a folk diszkó kifejezést, mert ez így pejoratívan cseng, pedig nem annak szánom, csak nem tudok rá megfelelő szót). Utóbbira biztosan többen fognak járni, de ez sem baj. Páran talán majd kedvet kapnak a táncházra is, a többiek pedig érezzék jól magukat, nem szabad rajtuk számon kérni a mi értékrendünket, érdeklődésünket!
A táncházban viszont mindenképpen erősíteni kellene a néprajzi vonalat. A tanítás nem szabad, hogy lépéssorozatok tanításából álljon, sokkal mélyebb, és megalapozottabb ismereteket kellene átadni. (Persze előbb megszerezni). Pl ha a tanításkor terítékre kerül egy dialektus, tájegység, népcsoport, stb, kellene róla mesélni egy kicsit. Esetleg bemutatni felvételeket adatközlő táncosokról (legrosszabb esetben „hagyományőrzőkről”, de semmiképp sem profi táncegyüttesről), térképet, fotókat, viseletet, stb. Néhányan persze fintorognának, és átszoknának a másik típusú klubba. Viszont – biztos vagyok benne – páran ettől kapnának igazán kedvet az egészhez. Szerintem ez egy csomó embert érdekelne, csak egyelőre azt sem tudja, miért van hiányérzete. Honnan is kellene tudnia egy pesti informatikusnak, mozdonyvezetőnek, biológusnak, szakácsnak, vagy matematikusnak? A ti dolgotok, hogy erre felhívjátok a figyelmüket.
A tánctanításnak biztosan többszintűnek kellene lenni. Szükség van a kezdők pátyolgatására is, alaplépések gyakoroltatására, és szükség van a haladók csemegékkel való elhalmozására is. Viszont a kettő nem mehet egymás rovására. Lehet, hogy ez eretnek gondolat, de mi lenne, ha amíg a tájegység specialistája figurákat tanít (max 5-6 erre igazán felkészült haladónak – ha többen állnak be, azok becsapják magukat…), addig a többi tájegység amúgy is jelenlévő tudora nem a büfében ülne, hanem a kezdőknek mutogatná a hét-nyolcad mibenlétét, és a testtartást?
A specializálódást – olyan értelemben, ahogy Tibor fölvetette, ha jól értettem – nem tartom szükségesnek. Mármint nem minden áron. Nem lenne jó, ha egyik helyen csak szerb lenne, másikon csak bolgár. (Mi van, ha valaki mindkettőt szereti táncolni, de heti két estét nem tud rászánni?) De persze kötelezni sem lehet senkit, hogy játsszon ezt, vagy azt, ami esetleg nem fekszik neki. Egy sült, egy köret, egy saláta, némi édesség, és bor lehet egy kitűnő vacsora, ha el vannak találva az arányok, és minden fogás remekmű a maga nemében. Viszont lehet belőle moslék is! Mindez nem az összetevőkön, hanem a tálaláson múlik. Mindenki annyit vállaljon, amennyit szakmailag korrekt módon meg tud csinálni! (De ez triviális)
Az is triviális, (még ha jelenleg nem is így van) hogy mindenhol lennie kell egy házigazdának. Szerecz Feri barátom úgy tíz-tizenöt éve járt táncházba (innen nősült), már ő is mondta, hogy nincs igazi házigazda, aki elég „penetráns” egyéniség ahhoz, hogy ne legyen senkinek kétsége afelől, mit is keres itt. Nélküle a közönség „anyátlannak” érzi magát. (ezeket a kifejezéseket használta).
Aztán, ha a kísérlet eredménye az lenne, hogy a táncházakba nem járna a kutya se, csak a „másik bulira”, az is egy fajta tanulság. Akkor le kellene vonni a következtetést, hogy a táncháznak, mint szórakozási formának lejárt az ideje. Szép volt, jó volt, de ma már nincs rá igény. Ez esetben át kell adni a terepet a kutatóknak, antropológusoknak, szociológusoknak, akik majd ledoktorálnak belőle, hogy miért kellett ennek így történni, a zenészek és táncosok pedig fordíthatják az erejüket arra, hogy minél színvonalasabban kielégítsék a közönség újfajta igényeit.
De ezt a kísérletet talán érdemes volna
előbb elévégezni. Persze, tudom, én
kívülről könnyen dumálok…
Válaszolva elsősorban Némedi Lacinak:
…Hogy a táncház megsemmisült volna… Lehet. De nincs kipróbálva. Ahogy Virág is írja: a közönség azt eszi, amit eléraknak. (Nem a ló piszkít azért, mert a verebek részéről nagy rá a kereslet, hanem fordítva.) Mi történne, ha valaki mást rakna eléjük? Hátha arra is lenne kereslet. Ebben mindannyian ludasak vagyunk, természetesen engem is beleértve. (Emlékirataimban majd megírhatom: „részt vettem a táncházmozgalom tönkretételében”). – Most önkritikus rész következik. – Pedig voltak törekvéseink valaha a nagybetűs Táncház megvalósítására. Igaz, nem elég tervszerűen, nem elég koncepciózusan, nem elég kitartóan. Igaz, a saját háttértudásom is erősen hiányos (volt kollégáim nevében nem nyilatkozom), és nem is tettem meg minden tőlem telhetőt, hogy a hiányokat pótoljam. Pedig (és ez talán még súlyosbítja a helyzetet), éreztem, hogy erre szükség lenne. Csak hát a lustaság nagy úr, kényelmesebb rezignáltan konstatálni az első sikertelenségek után, hogy „én (mi) megpróbáltam (-tuk), de ezek a mai fiatalok nem vevők erre”. Az vesse rám az első követ, aki mindent megtett a maga posztján!
Ha a kísérletképpen létrehozandó TÁNCHÁZ –ból néprajzszakkör, vagy szenilis veteránok klubja lenne, az azt jelenti, hogy mégsem TÁNCHÁZAT hoztunk létre, arról ugyanis azt írtam, (és ezzel még nem vitatkoztatok), hogy a hagyományt „valamilyen módon (az adott városi közönség számára is élvezhető formában adaptálva) modellezi” Ami nem adaptál, nem modellez, az nem táncház. Ami nem népi hagyományra épül, az sem. Pár lépés vagy dallamfoszlány külsőleges formai hasonlósága még nem nevezhető sem „hagyományra építésnek”, sem „modellezésnek”.
A néprajz szakkör és vörldmjúzik nem modellez semmit. A néprajz szakkör csak az eredeti megismerésével foglalkozik, a vörldmjúzik teljesen független, új értéket hoz létre, szabadon választott elemek felhasználásával. (Ha mégsem lesz értékes, akkor azt is rosszul csinálják.)
…Bocsánat, már megint elméleti síkra
terelődtem!...
Természetesen a modellezés lényegi sajátossága a torzítás, egyszerűsítés, absztrakció, stilizálás, elnagyolás. Minden modell a valóság bizonyos aspektusait tükrözi élethűen, másokat torzít, elnagyol, vagy figyelmen kívül hagy. Ugyanakkor saját tulajdonságai is vannak, amik az eredetinek nem voltak. (A terepasztal például több részből van összecsavarozva, és lábakon áll, ami az eredeti tájra nem volt jellemző. De másképp nem lehetne ekkorában megcsinálni.) De fontos, hogy a modellező tudatában van ennek, tudatos döntés, mérlegelés eredménye, hogy ezt a tulajdonságot élethűen lemodellezi, azt torzítja, amazt elhagyja, emezt pedig – bár az eredetiben nem volt benne – a modellen eltűri. Ez pedig egyéni döntés, ugyanarról a tájról készülhet több teljesen eltérő terepasztal. Tehát a táncházaknak sem kell egyformának lenni. Egyik fektethet kicsit nagyobb súlyt a dallamok, lépések kínosan precíz kiválogatására, másik a játékmódokra és a mozgáskultúrára, harmadik a szokások, a résztvevők közötti kommunikáció „modellezésére”, a negyedik megint másra. Valamit biztosan fel kell áldozni az eredetiből az adaptáció kedvéért, és aztán lehet, hogy módosítani kell az arányokon, mert változott a minket körülvevő kulturális környezet. De mindent feladni… Majd ha egymás után buknak meg a kiváló szakmai koncepcióval, felkészültséggel és példás gondossággal vezetett táncházak!
…Vissza a földre!...
Ha a verebek nagy élvezettel eszik a lócitromot, abból még nem következik, hogy a búzát nem ennék még nagyobb élvezettel, ha lenne, aki nekik adná. Persze a verebekbe kár a búza, ha egyszer a lócitromon is megélnek, de remélem ezen a ponton sántít ez a hasonlat!
Az pedig, hogy a magyar ember a kultúráért nem
hajlandó fizetni, csak a szutyokért, az megint egy
másik téma, ezzel ne takarózzunk! (Itt ezen a
topikon legalábbis ne!)