Az oldalakon található anyagok ifj Vitányi Iván, illetve a külön megjelölt szerzők szellemi alkotásai!
Az itt leírt módszer alapjait még annak idején csehszlovák modellezők dolgozták ki. Ők (csehek és szlovákok egyaránt) azóta is fantasztikus dolgokat művelnek, minden kiállításon találkozhatunk egy-egy remekművükkel. Módszerük részleteit azonban sajnos nem volt módom tőlük ellesni, azokat magam fejlesztettem ki.
A módszer lényege, hogy a papírt impregnálják, mégpedig polisztirollal, amit valamilyen oldószerben feloldva visznek fel. Azután ugyanezzel az oldattal ragasztják össze a darabokat.
És most lássuk a részleteket!
Először is szereznünk kell triklór-etilént, acetont, esetleg benzolt, etil-acetátot, vagy toluolt (esetleg nitro-higítót). Ez nem is könnyű, sőt nem is veszélytelen feladat, ugyanis EZEK MIND MÉRGEZŐ ANYAGOK, munka közben tehát nagyon óvatosnak kell lennünk, és erősen szellőztetnünk kell. A legjobb, ha szabad téren dolgozunk velük (pl. erkélyen). Polisztirolt lényegesen egyszerűbb beszerezni, hiszen vonalzók, tejfölöspoharak, filléres műanyagáruk tucatjai készülnek belőle. Mielőtt munkához látunk, győződjünk meg róla, hogy a kiválasztott anyag valóban oldódik az oldószerben. Néha ugyanis kísértetiesen hasonló anyagok egész másképp viselkednek. (Például a tejfölöspohár oldódik, a vajkrémes nem. Egyes joghurt márkák poharai oldódnak, másokéi nem.) Ezután három különböző sűrűségű oldatot készítünk. Az egyik egészen híg, a másik egész sűrű, olyan, mint a méz. A harmadik valahol a kettő között van. (Természetesen ezeket is légmentesen záró üvegekben, megfelelően feliratozva, gyerekektől, nyílt lángtól elzárva, stb. kell tárolni.)
Szükség van még szerszámokra, és különböző vastagságú papírokra, a sirálypapírtól a triplex kartonig. Kell egy sniccer, egy csomag borotvapenge, meg két vastag (6-os,8-as) és egy vékony (2-es,3-as) ecset. Ügyeljünk, nehogy műanyag nyelű vagy szőrű ecset legyen, mert ez szintén fel fog oldódni. A pengét törjük kétfelé (hosszában), majd ezután keresztbe, mégpedig úgy, hogy a sniccerhez hasonló hegye legyen. A másik végét vastagon tekerjük be ragtapasszal, hogy meg is tudjuk fogni!
A kocsiszekrény és az alváz elemeit triplexkartonból készítjük. Ez 1 mm vastag, tehát – ha ügyesen bánunk vele – még az ablakok sarkainál is kellően merev lesz. Az ilyen vastag anyagokat kell a preparált pengével vágni, mert a sniccer pengéje túl vastag, és kétoldalt felgyűrné az anyagot. A pengével körülbelül olyan vékony darabot vághatunk ki, mint maga az anyag. Jó szolgálatot tehet még egy darab penge, amit előzőleg az ablak sarkának megfelelő ívűre hajlítunk. (Nem könnyű feladat, mert elég könnyen törik.) Az ilyen kis íveket ugyanis másképpen nehéz „kikanyarítani”, úgy, hogy szép is legyen. Persze az is megoldás, ha az ilyen sarkokat csak ferdén lecsapjuk, és utólag tűreszelővel alakítjuk ki az ívet. A meghajlítandó darabokat (pl íves frontlemez, tető, vagy lekerekített sarkok) mindkét oldalról bekarcoljuk. A triplexkaronból kb. 3-4 mm sugarú ívet hajlíthatunk, az ennél kisebbeket inkább több réteg anyagból faragjuk pengével, vagy smirglivel, esetleg tűreszelővel majd az impregnálás után.
Természetesen használhatunk vékonyabb kartont is, ezt azonban nem árt több rétegben összeragasztani. A vékonyabb kartont könnyebb vágni, hajlítani, és gondos tervezés esetén elérhetjük, hogy az egyes rétegek ne ugyanott legyenek toldva, ami a szilárdságot jelentősen növeli.
Az egyes darabokat a kiszabás, esetleges hajlítás után elkezdhetjük impregnálni. Először a leghígabb oldattal itatjuk át. De alaposan, két oldalról, különösen ügyelve a szélek, sarkok és egyéb kényes pontok megfelelő átitatására. Akkor végeztünk jó munkát, ha az anyag teljesen átnedvesedik az oldattól. Az első adag teljes kiszáradása előtt ismételjük meg néhányszor ugyanevvel, majd a sűrűbb oldattal! (A legsűrűbb majd a ragasztó lesz.) Párszori bekenés után azt tapasztaljuk, hogy a papír nem vesz fel több oldatot. Pórusai mind eltömődtek, az utoljára felvitt adag már csak a felületen marad, „lucsok” formájában. Ekkor ezzel a darabbal – egyelőre – kész vagyunk, vihetjük száradni. E célból a darabokat jól szellőző helyre (leginkább szabad térre) visszük, ahol minél kevesebb helyen alátámasztva (semmiképp sem egész felületére fektetve), vízszintes helyzetben tároljuk. Amiatt sem kell aggódni, ha esetleg néhány porszem rászáradna, festés előtt még úgyis alaposan át kell az egészet csiszolni.
Ezután következhet az elemek összeragasztása. Most a legsűrűbb oldatot fogjuk használni. Az ecset segítségével jó vastagon kenjük be az elemek éleit és érintkező felületeit ragasztóval! Ajánlatos egyszerre legalább három, különböző síkú elemet összeragasztani, mert így azok egymást támogatva megtartják a megfelelő szöget a száradásig. (Ahol ez nem lehetséges, alkalmazzunk sarokmerevítést!) A triplexkarton 1 mm vastag éle elegendő felület ahhoz, hogy akár egy csapágyvillát is megfelelően mereven odaragasszunk az alvázhoz.
Így tehát kész van a szekrény és az alváz, csak még nem túl szép. Most először is le kell csiszolni a fölöslegesen kifolyt ragasztót. Helyenként esetleg sorjázásra is szükség lehet, ezt pengével, vagy csiszolópapírral végezhetjük. Ezután elkészítjük a „lemezelést”. Ezt vékonyabb papírból csináljuk, mint például műszaki rajzlap, sirálypapír, vagy műnyomópapír. Ebből ismét kivágjuk a kocsi oldalait, homlokfalait stb., kínosan ügyelve, hogy az ablakkivágások egy helyre kerüljenek. Ez nem mindig egyszerű feladat, ajánlatos előbb egy próbadarabot készíteni! Jó módszer az is, ha a kartonból a szükségesnél kicsit nagyobb ablakokat vágunk ki, szögletes sarkokkal. (Ez lényegében megfelel az igazi kocsiszekrények szerkezetének is, ha a kartonpapírt váznak, a vékonyat pedig a lemezelésnek tekintjük. Ez a módszer azért is jó, mert így az ablaküvegeket közvetlenül a lemezelés mögé tehetjük). Ezt a burkolatot egy helyen mindenképp toldani kell, de jobban tesszük, ha több helyen is megszakítjuk, hogy az eltéréseket könnyebben ki tudjuk egyenlíteni. A megszakítás helyét ki lehet úgy választani, hogy végül egyáltalán nem fog látszani (például valami takarni fogja). Ha mégis látható helyre kerül, akkor majd utólag kiglettelhetjük. Ha az eredeti kocsink osztott lemezelésű, vagy szegecselt, esetleg itt-ott szellőzőrácsok tarkítják, ezekre most kell gondolnunk. A szegecseket a burkolat fonákjáról tűvel domborítjuk ki. A lemezosztó bordákat megpróbálhatjuk ugyanígy, például 4H-s hegyű 0.3-as "Rotringceruzával", vagy majd a burkolat felragasztása után, vékony papírcsíkok ráragasztásával.
Következik tehát a burkolat felragasztása. Kenjük be a burkolatot a híg oldattal, mindkét oldalról, ahogy azt már a kartonnal is tettük! A kocsiszekrényt kenjük be a közepessel! (Az elemek széleinél egy keskeny sávban nem árt, ha a legsűrűbb oldatot is bevetjük). Amíg még mindkettő nedves, helyezzük őket egymásra! Ezután most már a felragasztott burkolat felületét kenegessük a közepes oldattal, a már megismert módon, amíg nem telítődik. Ha lemezosztó bordákat csinálunk, azokat az utolsó réteg felhordása után tesszük rá a felületre, ügyelve, hogy rendesen fölfeküdjön, és átnedvesedjen az oldattól. Ezek elhelyezése sajnos türelemjáték.
A nagyjával tehát készen vagyunk, ezek után ha kell lecsiszolhatjuk itt-ott, vagy kiglettelhetjük, most már csaknem teljesen úgy fog viselkedni, mint a „született” műanyag. Mivel több nedvességet nem tud beszívni, vetemedéstől nem kell tartanunk, viszont a vegyileg ellenálló hordréteg (a papír) miatt a festék hígítójára nem olyan kényes, mint a valódi polisztirol.
„frizírozásra” nem adok tippeket, itt kell elengednünk a fantáziánkat. Papírból rendkívül filigrán szerkezetek is készíthetők, csak némi gyakorlat kell. Természetesen ezek jóval sérülékenyebbek lesznek, mint ha fémből készültek volna.
A módszer tehát ismert, most már csak el kell kezdeni dolgozni. A lehetőségek szinte végtelenek, a kerekek, fogaskerekek és kuplungok kivételével gyakorlatilag mindent – akár mozdony főkeretet vagy forgóvázat is – el lehet így készíteni, a lépcsőktől a lécezett járópallókon át, a szellőző rácsokig, zsalukig.