Hát megvolt. Már megint kicsit furcsa érzések kavarognak bennem... Kicsit „dezsavű”... Mint nyolcvanhétben a termelési gyakorlat után, vagy nyolcvannyolcban a diploma bankett után. Ez már így van. Vele mindig akkor találkozom rendszeresen, amikor nem kéne. Pontosabban, amikor szerettem volna, akkor nem.
Na ez kicsit zavaros. De hát sajnos az eset – mint
mondtam – kissé felkavart. Annyi
történt csak, hogy az államvizsga, meg a
diploma ürügyén kisebb
házibulit tartottunk a Seffernél
(–eredetileg neve kicsit kacifántosabb, csak ezt senki nem bírja
kimondani). Én meg – tisztára mint
nyolcvanhét-nyolcvannyolcban – nem
bírtam a szemem levenni róla.
Gyönyörű volt, mint mindig. Minden mozdulata
elegáns, finom, szép,
vibráló és intelligens. Sajnos
ilyenkor az ember pontosan tudja, miért volt
belé szerelmes, de az ilyenkor nem látszik, hogy
miért is szakítottunk. És ilyenkor
rengeteg emlék tolul föl. A
Főiskoláról, ahol ugyanígy
gyönyörködtem ugyanebben, és
ugyanígy nem tudtam levenni róla a szemem. Meg
persze arról a másfél
évről, amit így–úgy, de
együtt töltöttünk. És a
végén, ahogy nyújtanám a
perceket. Mint saját novellám hőse a vonaton.
Már ott áll kabátban,
öltözünk mi is. Seffer
kikísér –hol a kapukulcs...
Búcsú, puszi, kézfogás,
–finom volt a bifsztek. – Jó a
kerítés... –Á,
még nincs kész... Kint vagyunk az
utcán. –Hál istennek lejtős, nem kell
tolni... Tényleg nem indul. Begurítom.
Leáll. Megint. Az idő nekem dolgozik. Nem tudom, mire
várok. Mi lehet itt még, és minek
kéne lenni. Jó lenne-e, ha lenne valami? Kell-e
az nekem, akarnám-e, hogy ne így
történjen, ahogy fog? Nem. Persze, hogy nem, majd
ha hülye lennék. Ez lefutott meccs, most
már más lapok vannak, amikkel boldogan
játszom, semmit sem sírok vissza. Nekem
így jó. Jobb, mint úgy lett volna.
–azt hiszem, de tényleg komolyan hiszem–
És mégis. Párás az ablak,
le kell törölni. Jön lefelé (ő
följebb állt meg). Intek, bár biztos nem
látja. Nem látja, talán tudja. Előz.
Integetünk. Előttem kerülgeti a
gödröket. Én ugyanazzal a
csotrogánnyal vagyok, amiben még ő is annyit
ült. Még kétszáz
méter, aztán nincs több egyetem, nincs
több előadás, nincs több vizsga, nincs
több kötelező találkozás.
Magunktól meg nem fogunk. Esetleg pár
év múlva majd karácsonykor.
Úgy sincs beszélnivalónk. Amiről
kellene úgysem fogunk soha, ennek így kell
lenni. Másról meg fölösleges.
Itt a sarok. Átmegyünk a hídon.
Indexelünk: ő jobbra, én balra. A
fénypont eltűnik a tükörből.
Látom, ahogy eltűnik a pont az Árpád
hídnál a buszmegálló
felé, nyolcvanhétben, meg látom ahogy
eltűnik a drapp kabát a peron végén a
novellámban. És jön a
sötét nyíltpálya.