Lap-pedal-steel
:
Az akusztikus pedal-steel készítése (illetve már tervezgetése) közben felmerült, hogy kellene csinálni egy elekrtomosat is. Amint a leírásból is kiderül, az akusztikus működés sok kompromisszum árán volt megvalósítható. Ez fölösleges kellemetlenségeket okoz, amiket nem biztos, hogy érdemes vállalni, ha csak nem egy világtól elvágott hegytetőn (vagy egy kizárólag akusztikus hangszereket engedélyező fesztiválon) játszik az ember. Az azonban kezdettől biztos volt, hogy ölben tartva is használható hangszer a cél. Tehát enek is bovdennel kell működnie. Jó lenne viszont, ha ölben használva is minél teljesebb értékű E9-es steel gitár lenne.
Terveztem egy formás testet, tömör juharfából, amelybe alulról van bemarva a komplett mechanika changerrel együtt. És terveztem egy egyszerűsített verziót bútorlapból, hadd derüljenek ki az esetleg szükséges módosítások, mire a drága juharnak nekiesnék a marógéppel. Ebből már látszik is, hogy a mechanika számára rendelkezésre álló hely jóval keskenyebb, mint a „hagyományos” pedal-steel esetén.
És alacsonyabb is, mivel a hangszer sokkal laposabb, már csak az elérhető juharfa pallók vastagsága miatt is. Már csak a helyszűke miatt is, a lehető legegyszerűbb mechanikát kellett megtervezni, mégpedig minél kisebb, vékonyabb alkatrészekkel.
Ennek megfelelően a „pull-release” rendszer mellett döntöttem. Az egyes alkatrészek működését egy „deszkamodellen” kísérleteztem ki. Ezen egy húr van, a hozzá tartozó hangolókulccsal és „changer-finger-rel” együtt. (Bocsánat, de nem tudok róla, hogy létezne a steel gitárnak magyar nyelvű szakirodalma, és az ilyen alkatrészeknek bevett magyar neve. Azt mégsem írhatom, hogy „váltóujj”). E kísérletek során néhány részmegoldás legjobb alternatívájának kiválasztása mellett azt is eldöntöttem, hogy a vonórudak nem M3-as csavarszárból, hanem 2mm-es hegesztőpálcából lesznek. Kikísérleteztem az eresztő térdváltók visszahúzó rugóit, és a hozzájuk tartozó feszítés beállítót is.
A rugó maga Stratocaster tremolókarhoz való rugó, ebbe pont beleszorul az M6-os csavarszár. (A jobb oldali térdváltó rugója végül hely hiány miatt egy kisebb rugó lett, de ez csak egy húrt feszít). A kisebb szerkezeti magasságból adódik, hogy a changer-re a szokásos három helyett csak két vonórúd tud csatlakozni húronként.
Ez egyedül a felső E húrnál okozott némi fejtörést, amit háromféleképpen kell tudni módosítani. (-1/2, +1/2, +1, vagy ha úgy jobban tetszik: Eb, F, F#). (A megoldás) A komplett mechanikát egyébként changerestül, térdváltóstul egy alumínium vázra szereltem fel.
Ez a hangszer majdnem teljes E9-es hangolású. Majdnem, hiszen 10 helyett 8 húros, akár csak akusztikus testvére. Viszont a sztenderd E9-nek megfelelően 3 pedál, és 4 térdváltó tartozik hozzá. Ezek közül a jobb oldali térdváltók ölben tartva nem használhatók.
| ped A | ped B | ped C | lkL | lkR | RkL | RkR | |
|---|---|---|---|---|---|---|---|
| F# (0,13) | G | ||||||
| G# (0,11) | A | ||||||
| E (0,14) | F# | F | Eb | ||||
| H (0,17) | C# | C# | |||||
| G# (0,20) | A | ||||||
| F# (0,26w) | G | ||||||
| E (0,30w) | F | Eb | |||||
| D (0,34w) | C# |
Gondot okozott a nyolchúros hangszedő is. Gondolkodtam azon is, hogy újonnan készítek egyet. Interneten megrendelhető AlNiCo Mágnesrudakat találtam is, megfelelő vastagságú (vagy inkább vékonyságú) tekercshuzalt azonban nem. Így aztán az átalakítás mellett döntöttem. Volt még egy bolgár hangszedő a sifonérban. Ez könnyen szétszedhető, a tekercs meneteit fonallal gondosan összefogták és nejlonba csomagolták, azonban leragasztva is csak egészen enyhén volt, viaszos vagy műgyantás kitöltésről pedig szó sem volt.
Így könnyedén ki lehetett emelni. Készítettem hozzá egy speciális vasmagot, amely a két szélső húrnál túlnyúlik a tekercsen. A közbülsőknél viszont csavarokkal tettem húronként beállíthatóvá. (A két szélső tehát fix, ezekhez képest lehet a közbülsőket beszabályozni.) Mindehhez alumínium profilból készítettem házat, amelynek a felső (látható) részét fényesre políroztam.
Amíg a hárompedálos szett még nem volt kész, az akusztikushoz készült kétpedálossal lehetett használni a hangszert. Néhány hasznos tanulsággal ez is szolgált, amit a végleges verziónál kamatoztatni lehetett. Egyrészt kiderült, hogy a pedál 2:1-es áttétele kényelmesen használható. Ez 20-25 mm pedálutat jelent. Norbi hangszereivel összehasonlítva, ez lényegesen több, mint a WBS 12-15 mm-nyi pedálútja, nagyjából a Heynesnek felel meg. (Norbi azt utóbbit tartja kényelmesebbnek). Gondot okozott viszont a B pedál által emelt két G# húr eltérő megnyúlása. Ezek ti. a készlet legvékonyabb, illetve legvastagabb tömör húrja. (Az akusztikuson sodrott mély G# húrt alkalmaztam, itt azonban – a D’Addario PS490-es készletének megfelelően – tömöret. 
Magát a készletet egyébként már megvettem, de csak később tervezem felszerelni, amikor már vélhetően nem kell többet le- és felhúrozni.) Jóllehet, a mechanikát úgy terveztem, hogy a vonórudakat működtető karok elforgatásával a hatásos erőkar módosítható legyen, a mély G# húr nagyon csekély megnyúlását csak a vonórúd finomhangolójának „hátratolásával” lehetett elérni. Így tehát a mély G# húr csak a pedálút legvégén kezd emelkedni, amikorra a magas már csaknem teljesen elérte az A magasságot. Ez azzal járt, hogy ha játék közben kicsit is feljebb engedtem a pedált a legalsó helyzetéből, máris hamis lett a mély G#. Ezért az új pedálokba egy beállítható rugót terveztem, melynek segítségével a pedált túl lehet nyomni az alsó pozíción, a szerkezet túlterhelésének – törésének, deformálódásának – veszélye nélkül. Így keletkezik a pedálútban 2-3 mm biztonsági tartalék a changer és a vonórúd rendszer végállása és a pedál végállása között. 
Ezen kívül a pedál áttételezését úgy terveztem, hogy egyre lejjebb nyomva a hatásos erőkar egyre csökken. (lásd az animált ábrát!) Ezáltal a pedálerő is egyre csökken, minél lejjebb nyomom a pedált. Eközben a changer elmozdulása viszont egyre lassul. Tehát az emelés nagyobb része zajlik a pedálút elején, mint a végén.
A steelgitárhoz szorosan hozzátartozik a hangerőpedál. Miután hasztalan próbáltam ebből is elfogadható minőségűt beszerezni elérhető áron, itt is barkácsolásra szántam el magam. Van egy régi Farfisa analóg orgonám, még a Silver Stringben használtam annó. Ennek kiváló, szinte elpusztíthatatlan hangerőpedálja van, mely opto-elektromos elven működik: egy izzó és egy fotcella között mozog egy változó szélességű réssel ellátott lemez. Kár ezt parlagon hevertetni! 
Ehhez természetesen tápegységre is szükség van, de ez sem baj, egyúttal módot ad egy aktív áramkör beépítésére, amely elvégzi az impedancia illesztést is, és egy csapásra egy másik problémát is megold. Külön gitáralapot ugyanis semmiképpen sem szeretnék magammal cipelni, a zongora erősítésére használt aktív hangfalamnak pedig csak vonal- és mikrofon bemenete van. Szerencsére a Farfisa pedálon bőven van hely az elektronika számára, mégpedig az eredeti szerkezet megbontása nélkül, ami fontos szempont, hiszen mégis csak múzeális darabról van szó. Még a csatlakozókat és a panelt rögzítő csavarok számára is találtam furatokat. Az egész elektronika az eredeti DIN aljtaon keresztül csatlakozik a pedálhoz. Szerencsére az eredeti kapcsolási rajz is megvan, így a korrekt impedancia illesztés sem okozhatott gondot. 
Az áramkör három részből áll. Az első fokozatot egyetlen JFET alkotja source követő kapcsolásban. Ezt panel nélkül, szabad szereléssel forrasztgattam a jack hüvely lábaira. Ezután következik az eredeti Farfisa fotocella, a hozzá tartozó két ellenállással, amelyek az eredeti kapcsolásban az orgonában voltak. Az utolsó fokozat egy Conrad féle előerősítő panel, 
amely évek óta hevert a fiókomban összeszerelve. Hogy a kettő közé miért kell egy kondenzátor, azt ne kérdezzétek, de tény, hogy nélküle gerjed! Tápegység gyanánt egy elektronikai turkálóból származó 12V/300mA -os töltő szolgál. Az „erős-” (250 mA) és gyengeáramot egy 1k -s ellenállással választottam szét, fokozatonként külön puffer elkóval és Zener diódás stabilizálással.
A Conrad- féle erősítő panel valamilyen - azóta fel nem tárt hiba miatt - különös zajokat produkált. Végül meguntam a hiba keresését, és az erősítő panelt egyetlen (szabad szerelésű) emitterkövetővel csréltem fel. Így a line bemenethez szükséges feszültségerősítésről - egyelőre - le kellett mondanon, de a kis impedanciás mikrofon bemenettel legalább működik.
Elkészült a hangerőpedál elektronikájához a nyáklap is. A szabad szerelésű elektronika kissé mikrofóniás volt, és idővel kontakthibák is felütötték a fejüket. Végülis betöltötte hivatásást: a kapcsolást alkalmam volt éles helyzetekben tesztelni, és egyes alkatrészeket ennek megfelelően cserélgetni.
A panel maga lakkfilces, szabadkézi rajzolásos technikával készült.
Ez a megoldás végülis nem vált be. Egyrészt az izzó jelentős áramfelvétele (250 mA) okozott nehézségeket, ami leginkább brumm formájában jelentkezett. (Egy combosabb – tehát nagyobb és nehezebb – tápegység persze segített volna ezen, de a további problémákat nem oldotta volna meg). Másrészt ugyanis, mégis csak hiányzott a feszültség erősítés. Különösen akkor, amikor a „nagy cuccon” játszottam, ahol a zongora és a hangmodulok jeleit egy vonalkeverőn összegzem. Milyen szép lenne, ha a steel is ide tudna csatlakozni! És akkor már – harmadik pont – jó lenne egy kis hangszínszabályzás. Persze lehetőleg olyan gitárerősítős „tone stack” fazonú!
Az első pontot a pedál „ledesítésével” oldottam meg. Persze továbbra is szem előtt kellett tartani hogy a múzeális készüléken nem akartam visszafordíthatatlan változtatást eszközölni. Ezért készítettem egy eredeti izzóval kompatibilis LED égőt. Ez egy 8mm-es nagy fényerejű LED-et tartalmaz. Az előtétellenállások a foglalatban vannak (3 db kisebb teljesítményű van sorba kötve, így pont elfértek benne). Az áramfelvétel egy csapásra 100 mA-re csökkent, miközben a fényerő jelentősen növekedett. Különösen a fotocella felületén, hiszen a LED 20°-os sugárzási szöge következtében gyakorlatilag ide irányul az összes energia. Mindez azért fontos, mert minél nagyobb fényerőt sikerül a fotocella felületére összpontosítani, annál nagyobb lesz a hangerőpedál csillapítása „minimum” állásban. (Teljes némítást sajnos nem lehet vele elérni).
A másik két ponton egyszerre segít egy kiváló kapcsolás, amit egy Redcircuits nevű oldalon találtam. Ez a Fender régi Blackface erősítőinek csöves előfokát modellezi JFET tranzisztorokkal. „Milyen kellemes meleg hangja van a steelednek! Múltkor is ilyen volt? Vagy valamit bütyköltél rajta?” – kérdezte egy gitáros kolléga, amikor először kipróbáltam a kütyüt.
A készülék maga három panelből áll. Az elsőn a bemeneti aljzatok vannak a három ellenállással. A másodikon maga az előerősítő, míg a harmadikon a kimenő jack aljzat mellett a táp előtét ellenállásai a zener diódával, a potméterek összekötő vezetékei a „bright” kapcsoló kondijával, és a fotocellához tartozó ellenállások, kondik, valamint az emitterkövető. A táp pufferkondija (2 párhuzamba kötött 2200 uF-os elkó) és a LED táp stabilizátora (LM317) a fémházhoz van rögzítve, és kábellel csatlakozik a panelhoz. Mindezek a részegységek külön vezetékkel vannak a fémházhoz szerelt test csillagponthoz csatlakoztatva.
Az oldalakon található anyagok ifj Vitányi Iván, illetve a külön megjelölt szerzők szellemi alkotásai!
