Kütyük

Fényképezőgépek

Első fényképezőgépemet, egy Smena 8-M –et 1974-ben kaptam. Hogy nyolcadik születésnapomra, vagy karácsonyra, arra már nem emlékszem. Osztálytársaimmal bele is vetettük magunkat a fényképezés, és a laborálás szépségeibe. 1977 karácsonyára aztán megkaptam a komoly tükörreflexes gépet, a Zenit-E-t. Hozzáértő ismerősök már akkor pedzegették, hogy akkor már inkább Prakticát kellene, de én nem hallgattam rájuk. Később persze megbántam. A Zenit szaggatta a filmet, néha sötét maradt a képkocka széle, néha összecsúszott két kép, akkorát rúgott, hogy majd’ kiesett a kezemből, ergonómiailag agyrém volt, és a külső szelénes fénymérő, meg az 1/30 –ados leghosszabb zársebesség korlátaiba is nagyon hamar beleütköztem, nem beszélve a kezdetleges keresőről, és a súlyponttól a lehető legtávolabb, a váz szélére helyezett állvány menetről. Egy szó, mint száz, nagyon érett a Praktica. Végül 1983-ban került rá sor, hogy kukorica címerezés (és némi szülői kiegészítés) segítségével együtt volt a 6500 Ft, egy Praktica MTL-3-ra. Ez volt egészen 2008-ig utolsó újonnan vett gépem. (Nem volt olcsó! 1988-ban pályakezdő üzemmérnökként első fizetésem 7200 Ft volt). Igazából persze kivehető keresős VLC-t szerettem volna, de azt akkor nem lehetett kapni. (Meg ha lehetett volna, legalább 10000 Ft lett volna…). Így a Zenitből második váz lett. Ettől kezdve két gépet vittem, két különböző filmmel töltve. Persze a Zenit hibái második gépként is roppant bosszantóak voltak, így 89-ben az Üllői út elején egy bizományosnál (ha jól emlékszem Kovácsnénak hívták), megvettem az áhított VLC-2-t, Pancolarral. (Az objektívekről majd később.) Ehhez még pár objektívet és kiegészítőt kellett venni, és gyakorlatilag 2004-ig, az első autofókuszos, automatás, zoomos, stb gépem (EOS-300) megvételéig ezeket használtam. Na jó, 1996-tól a 6x6-os Kievvel párhuzamosan. Az MTL tehát ekkor 21 éves volt, a VLC legalább 25. (Hol lesz 25 év múlva egy ma megvehető csodagép?) Az igazsághoz tartozik, hogy az MTL váz 1987-ben - velem együtt - átélt egy frontális ütközést. A kalaptartóról repült előre. Attól kezdve - bár sokan próbálták megbuherálni - a fénymérője sajnos nem volt megbízható.  

1996-ban jutottam arra az elhatározásra, hogy most már nem létezhetek tovább középformátumú gép nélkül. Nézegettem a kínálatot a börzén. Nem volt sok lehetőség. Az álmom természetesen egy Hasselblad 500 C/M volt, de a realitás egy kissé szerényebb beruházást engedett. A Pentacon Six, a Kiev-60 és a Kiev-88 közül kellett választanom. Végül a cserélhető magazin (és persze a Hassaelbladdal való hasonlóság miatt) a Kiev-88lett a nyerő. Persze nem volt mindig leányálom. Az ukrán precizitás sajnos nem ugyanaz, mint a svéd. De hát elejétől fogva tudtam, miből is adódik az árbeli különbség. Viszont a négyzetes formátomot, a 45 mm-es gyújtótávolságot, (Mir-26) és az óriási képfelületet nagyon élveztem. Sőt, a 80 mm-es Volna is jól muzsikált. A kétszerezőtől már nem voltam elragadtatva, de telét már nem vettem hozzá: valahol legyen egy határ. Ha vettem volna, úgyis cipeltem volna mindenhova. (Na meg a Jupiterek között nem volt olyan, ami a 180-as Sonnarhoz mérhető csábítást jelentett volna)

2004 késő őszén aztán gondoltam egyet: nem lehet olyan hülyeség az a sokféle automatika, elektronika, amiket manapság a gépekbe építenek. Meg is láttam a Király utcában egy hifi bizományiban egy EOS-300-ast. Így lettem Canonos. Itt persze hamar elkapott a gépszíj, 2005 nyarán jött a digitális tesója, a 300D, amiről aztán 2006 tavaszán továbbléptem a 10D-re, amit jelenleg is használok. Sőt, a filmes fronton is továbbléptem EOS-50ES-re.

És itt egy elgondolkodtató történet. A 10D-t egy rendkívül korrekt és pedáns amatőrtől vettem 3000 expóval (márkaszerviz igazolta) 160 ezerért. Ez a derék ember viszont 2004-ben újonnan 430 ezerért vette. (Számlát mellékelte.) 2 évig használta, 270 ezerért, és 3000-et lőtt vele. Én e sorok írásakor (2011), 5 éve használom 160-ért, és 40 000 expó körül tartok. És még nem akarom lecserélni. (Eladni már biztos nem fogom tudni, legfeljebb egy haver gyerekének ajándékba, de félő, hogy a srác el sem fogadná, mert ciki). Kérdés: érdemes egy amatőrnek új gépet venni?

No azért vettem én is új gépet! Az internetem bukkantam rá egy ukrán mesterre, aki a Kiev gyártmányait árulja kicsit felspécizve, beállítva, finomhangolva. Tőle rendeltem egy vadonat új vázat, mivel az én Kievem már kicsit megbízhatatlan kezdett lenni. Volt egy sajátos hangulata, amint átutaltam az összeget egy ukrán címre, egy embernek, akiről szinte semmit nem tudtam, csak pár e-mailt váltottunk. De pár hét múlva csöngetett a postás, és megjött a gép. Külön jó benne, hogy a Kiev objektívek egy átalakítóval rámennek, gyárilag viszont a Pentacon-Six bajonettjét használja. Így aztán Pentacon-Sixhez készült kiegészítők teljes azrenálja használható hozzá.  

Objektívek

A többi menetes objektív aztán már igazi Prakticához való NDK objektív volt. …És itt megint álljunk meg! Beletelt egy kis idő, mire rájöttem, mert egyébként a prospektusok erről mélyen hallgattak, hogy ezen belül valójában két termékvonal volt. A drezdai és a jenai objektívek nem azonos kategóriát képviseltek. Ezt már csak azért is leírom, mert manapság is használják őket (én magam is) különböző átalakítókkal digitális vázakon, így esetleg megkímélhetek néhány csalódástól pár lelkes fiatal kollégát. A drezdaiak talán kicsit jobbak voltak mechanikailag, és mindet Pentaconnak hívták. A jenaiaknál a nagylátószögű Flektogon volt, a normál (és a 80-as portré) Pancolar, a tele pedig Sonnar. Optikailag ég és föld a különbség a jenai javára! Nekem az évek során a következőkkel volt dolgom:

A jenaiak kivétel nélkül kifogástalanok. A drezdaiak közül az 50-es partiban van a Pancolarral, a többit egy napon nem lehet említeni. A nagylátőszögű életlen, nem is a sarokban, kb a kép külső 1/3-ában. A telék erőtlenek, kontraszttalanok. Mind!

Ide kívánkozik, hogy amikor Pannival 1996-ban megvettük az Asahi Pentax Spotmatic-ot, vérmes reményeket fűztünk az 1,4/50-es Takumarhoz, amit vele adtak. Nos a vázat imádtuk. Ergonómikus, finom, nagyszerű szerkezet, és mi mindent átélhetett, mire hozzánk került! Panni onnantól az MTL-3-ast kézbe sem vette. Viszont a Takumar csalódást okozott. Bántó hordó torzítása volt, ami egy nagylátószögűnél is határeset, ráadásul (Bár többnyire fekete-fehérrel fényképeztünk) színesnél sárgás elszíneződést okozott. Mivel akkortájt a mohácsi gyűjtések alkalmval sokat repróztunk (a szkennerek akkoriban horribilis összegekbe kerültek), ez a torzítás nem volt tolerálható. Úgyhogy szégyen, vagy nem, a Pentaxot bizony NDK objektívekkel használtuk. 

A Pancolar 80-as sajnos kimaradt az életemből, és a 20-as Flektogont is csak nemrég sikerült megszerezni. Pedig mindig vágytam egy igazi nagylátószögűre, ami úgy beszippant mindent a kép közepébe. (Nézegettem annó börzéken, de annyival drágább volt az összes többi keleti objektívnél, hogy egyszerűen nem tudtam megvenni). Végül a Canon 17-40-essel oldódott meg ez a kérdés, de csak ha külön ezért hurcolok egy filmes vázat is, mert a 10D APS-c formátumú, azon ugyebár 27-nek felel meg. (A következő digitális gépem, ha valaha lesz rá pénzem, egy 5D lesz.)

Ugyanez a vágyam vezetett oda, hogy 6x6-osban megvegyek egy eredetileg Bronica-hoz készült 40 mm-es nikkort, amihez egy aranykezű műszerésszel csináltattam átalakítót. Persze semmi automatika nincsen ebben sem, de a képminőség és a 40mm mindenért kárpótol.

Fénymérők

Első fénymérőm a Zenit-E beépített szelén cellája volt. Nem is lett volna vele semmi baj, abban a szűk tartományban, amire magát a gépet is szánták. (1/30, f3,5 -től felfelé). Csakhogy az esetek jelentős részében nem ebben a tartományban fényképeztem. Épületbelsők, alkonyati, esti képek, műfény, stb. És itt már a jó öreg szelén nem sok segítséget adott. (Na persze a Praktica TTL fénymérője...) Történt aztán, hogy 1982-ben egy brnói vasútmodellező kirándulás alkalmával Bandinak elfogyott a koronája, nekem pedig még volt. Így vettem meg tőle a Weimarlux fénymérőt viszonylag jutányosan, csehszlovák koronában. Ez már egész tisztességes szerkezet volt, CDS cellával, de engem még mindig zavart, hogy nem látom pontosan, mit is mérek. A végső megoldást persze a szpotméter jelentette, de az még odébb van a történetben. 

Zseniális kompromisszum, és egyben ötletes szerkezet (nem is értem, miért nem terjedt el ez a megoldás szélesebb körben) a Leningrad-6mini tüköraknás keresője. Gyulának ilyenje volt, nagyjából az én Weimarommal egyidőben tett szert rá. Addig irigykedtem rá, míg végül vettem egyet a Soósnál. Hosszú éveken át elég sokat használtam. Mint már írtam, az MTL fénymérője megsérült abban a bizonyos balesetben, a VLC-é pedig gyenge fényben csalt. (Panni MTL-jének viszont kifogástalan volt a fénymérője). Az idő viszont kifogott rajta, a méréstartományok határán egyre pontatlanabb lett, amit biztosan utána lehetett volna állítani, de addigra már megvolt a Vivitar.

A Kievhez is adtak TTL prizmát, meglepő módon ez is pontos és megbíztahó. 96-ban úgy vettük, hogy három szabványos gombelem valami barkács közdarabok segítségével volt belegányolva az orosz szabványú tartóba. Ezek vannak benne a mai napig, és még mindig működik!

A szpotméter azonban csak hiányzott. Gyakran próbálkoztam olyan témákkal, mint éjszakai utca kivilágított épülettel, kirakattal, vagy megvilágított színpad. Persze áthidaló megoldásként működött a közelebb sétálás a Leningrád-6-tal, TTL fénymérés  telével, vagy Ilford XP-2 film, aminek akkora a latitűdje, hogy 50 és 400 között bármire lehet exponálni, egy tekercsen belül is. (Tehát akár egy képen belül is). Volt is a kezemben a Soósnál egy Asahi Pentax szpotméter, működö állapotban, nem is vészesen drágán, de sajnos nem vettem meg. Végül 2001-ben tettem szert egy Vivitar-130LX fénymérőre szpot feltéttel. Ez egy szilicium cellás jószág, digitális kijelzővel. Két hibája van: A szpot feltétet szét kellett szedni, hogy fekete bársony beragasztásával megszüntessem belső a csillogásokat, és hogy a kijelző nem látható a keresőben.

A legendás Gossen Lunasix-3 csak pár éve került hozzám egy kedves ismerősöm apja jóvoltából. Nem hiányzott igazán, csakhogy sajnos a Vivitar-nak elromlott a digitális kijelzője. Ezért mostanában elővettem a Lunasixet, és csodák csodája, konzekvens, a tartomány határoknál is. Pontosnak nem egész pontos, ez állítólag abból adódik, hogy a manapság kapható elemek feszültsége némiképp eltér az eredetileg hozzá valótól, amelynek gyártását viszont ólomtartalma miatt időközben beszüntették.

Labor

Valamikor 78-ban íratkoztunk be egy fotó szakkörbe Kaboldyval (Ez a név gyakran szerepel ezeken az oldalakon, ez nem a véletlen műve), meg a Renével. Én ott voltam először laborban. Renének az apja is foglalkozott ilyesmivel otthon, ő előbbre volt nálunk a témában. Egyszer-egyszer Sági Pistinél is voltam nagyítani. Kaboldynak UPA-6 orosz szétszedhető nagyítógépe volt, amihez egy táska is járt, ami összeszerelt állapotban tárgyasztalként szolgált. Nekem nem volt otthon nagítógépem, de egyre sürgetőbbé vált, hogy ezt a kérdést valahogy megoldjuk, hogy otthon is legyen laborom. Végül Sági Pisti talált valami hirdetést, miszerint törpe nagyítógép eladó 500 Ft-ért. El is mentünk a címre, ahol egy ismert rádiós szerkesztő nevén mutatkozott be a házigazda. (Azóta sem tudjuk, hogy valóban ő volt, vagy névrokon.) Hazavittük a cuccot, betettük a pincében erre a célra berendezett helyiségbe, és rögtön ki is próbáltuk. Vegyszereket meg tálakat talán már előbb vettem, de az is lehet, hogy Pisti hozta őket. Az egész szerkezet bakelitból volt, de sajnos minden szempontból gyenguskának bizonyult. Kicsit elkenődtem, így végül Pisti elhozta a régebbi nagyítógépét. ("Burger precizíós mechanikai üzeme, Budapest VII. Károly Király u. 2.") Ez egy béke beli készülék volt, kicsit megbuherálva. Például 42-es menet volt rajta. Ezt használtam a 90-es évek közepéig, amikor is egy lomtalanítás alkalmával az egyik szomszéd elkapott az udvaron. Van egy rakás laborcucca, és mondjam meg, hogy kell-e, mert egyébként viszi ki az utcára. Kellett. Sok különböző méretű tál, lejárt papír (évekig használtam még utána), krómlap, és egyéb kincsek között egy Krokus nagyítógép is így került a birtokomba. Ezzel már 6x6-ost is lehetett nagyítani, és szűrőtartó is volt benne, ami fontos volt, amikor multigrade papírokat kezdtem használni. Első tankomat szintén Pistitől kaptam. Ez egy szalagos tank volt: kényelmetlen, sok hibalehetőséget rejtő technológia. René apjának angol spirálos tankja csak álom volt számomra. Aztán 82-ben egy kárpátaljai kirándulás alakalmával Ungváron vettem egy orosz (vagy ukrán, ki tudja - minden esetre szovjet) spiráltankot. Nem egészen olyan volt, mint az a bizonyos angol. Bakelitból volt a spirálja is, és csak egyik oldalon volt spirál, másikon akár össze is ragadhatott a film. Ráadásul, ha a nyíl irányában forgatta az ember, garantáltan kicsavarodot a film a spirálból, és összeragadva ott vigyorgott a tank külső peremén. Ezen kellemetlenségek kitapasztalása után viszont egész jól használható eszköz volt. Persze csak egyetlen kisfilmet lehetett benne hívni. Viszont könnyedén bele lehetett fűzni a filmet akkor is, ha kicsit még nedves maradt a spirál az előző hívás után. Végül valamikor a nyolcvanas évek végén tettem szert egy cseh spiráltankra, amelyet máig is használok. Később Pannival valamelyik csehországi nyaralásunk alkalmával vettünk még egyet, meg még két garnitúra spirált hozzá, mert ebbe viszont képtelenség befűzni a filmet, ha egy kicsit is nyirkos.

Filmből és vegyszerből ha csak lehetett Orwo-t igyekeztem használni, jobban szerettem, mint a Fortét. Amikor az Orwo megszűnt, addigra viszont elérhetővé váltak az Ilford filmek és vegyszerek, azóta azokat használom. Papírból viszont mindig a Fortét szerettem. E tárgyban betöltetlen űrt hagyott maga után a Forte. A Polywarmtone-FB papír egyszerűen pótolhatatlan. Az analóg technikában járatlanok kedvéért: ez egy multigrade papír, vagyis egy extrakemény és egy lágy emulziót tartalmaz egymásra rétegezve, amelyek más-más színekre érzékenyek. Színes fejjel, vagy külön e célra gyártott szűrőkkel lehetett a kontrasztot változtatni. Gyönyörű rajzos mélyfeketéket és gazdag középtónusokat tudott egyszerre, gondolom, a két réteg miatt. Ilyen papírt persze minden nagyobb cég gyártott, de a Fortéé különlegesen szép meleg tónusú volt (mint neve is mutatja), és valahogy a felületét is nagyon elkapták, különösen a félmattnak. Mindez a papír (FB) változatra igaz, az RC-t nem szerettem annyira, persze tömeges nagyításokhoz kényelemből azért használtam.