Frissítve: 2012 május
Gyakran kérdezik digitális képfeldolgozásban járatlan ismerőseim (a fórumokon is gyakran találkozhatunk ilyen kérdésekkel), mi értelme van RAW-ban fényképezni, minek az a sok macera? Néhányan kipróbálják a géphez mellékelt konvertert, és miután a (kalibrálatlan) monitorjukon nem látnak semmi különbséget a gép által mentett JPG-hez képest, végképp elbizonytalanodnak. Elhatároztam hát, hogy csinálok egy kísérletet, lássuk végre feketén-fehéren (micsoda képzavar!) mi is a különbség néhány népszerű RAW konverter között, beleértve a gépembe építettet és a gyári CD-n mellékeltet is. Az egyes programok kezelhetőségével, gyorsaságával, egyéb szolgáltatásaival (pl katalógus készítés, stb) nem foglalkozom, kizárólag a képminőséggel. Az élesítésbe azért szőrmentén belekóstolunk.
Először is egy rövid elméleti áttekintés azoknak, akik teljesen kezdők a digitális világban.
A digitális kép általában három színcsatornában (R –vörös, G –zöld, B –kék) csatornánként 8 bit információt tartalmaz. Ez azt jelenti, hogy minden alapszínből 256 árnyalatot tud megkülönböztetni. Ez állítólag elég finom átmenet ahhoz, hogy folyamatosnak érzékeljük. A színcsatornánként 256 árnyalatból összesen 16 millió szín keverhető ki. A látható színek tartománya természetesen ennél jóval nagyobb, a nyomtatásban, vagy monitoron megjeleníthetőké azonban ennél is valamivel kisebb.
Képzeljünk el egy nagy kontrasztú témát! Most csak tónusokról beszélünk, de természetesen a helyzetet tovább lehet súlyosbítani telített, élénk színekkel.
Példa: Napsütötte fehér márvány épület, a mély, árnyékos kapualjban fekete bőrű férfi áll fekete napszemüvegben és fekete öltönyben. Elég nehéz feladat, sőt talán a lehetetlent súrolja akár filmmel, akár digitális technikával úgy lefényképezni, hogy a márvány faragásai is szépen látsszanak, de a kapu alatt álló ember is jól kivehető, felismerhető legyen. (A HDR-ről most nem beszélünk.) Ha az árnyékban álló alakra használjuk el a 256 árnyalatot, akkor a márványra már nem jut. A márvány legsötétebb pontja is a 256-os értéket fogja kapni, és az összes többi ugyanúgy, hiszen a világosabb részekre nem adhatunk ennél magasabb értéket, mert olyan már 8 bit esetén nem létezik. Ugyanígy, ha a fal kapja a 256 árnyalatot, az árnyékos rész egyöntetűen 0 értéket kap, tehát nem lesznek kivehetők a részletek. Ha az egészre osztjuk szét a 256 értéket, akkor viszont külön az árnyékra nem maradt, csak mondjuk 100, a falra pedig másik 100. Ez pedig nem ad elég finom átmeneteket, ha később úgy döntünk, hogy mégis a faragásokat szeretnénk kinagyítani, az alak pedig nem érdekel. (vagy fordítva). Az érzékelők által előállított elektromos jelet azonban nem 8, hanem több biten digitalizálják. Fényképezőgépek általában 12, (újabban 14) bitet használnak. (Ennél többet maga az érzékelő fizikailag sem tud megkülönböztetni. Egyelőre, de persze a fejlesztők igyekezete töretlen!) A 12 bit már 4096 különböző árnyalatot jelent színcsatornánként, itt tehát már elég nagy szabadságot kaptunk abban, hogyan legyen ebből 256.
A dolog azért nem ennyire szép, ugyanis a 4096 lineáris skálán értendő, a 256 pedig érzékelésünk sajátosságaihoz igazítva logaritmikus skálán. Aki erős volt matekból, annak máris kitisztult a kép, aki nem, azt további képletek sorolása sem fogja lázba hozni. Elégedjetek meg azzal, hogy a sötét képrészletek tónusfelbontása jóval durvább, mint a világosaké. Ezt még tovább súlyosbítja a zaj, amibe azonban most nem megyünk bele…
Ezt a szabadságot csak akkor tudjuk kiélvezni, ha valóban a mi kezünkben van a döntés. Erre való a RAW. A JPG ugyanis 8 bites formátum (természetesen színcsatornánként 8), ráadásul veszteséges tömörítéssel. Ennek előnye, hogy kis méretű fájlok keletkeznek, így több fér a kártyára. Ráadásul egyből olyan formátumot kapunk, amelyet felismer az összes böngésző, levelező, szövegszerkesztő, képnézegető program. A veszteséges tömörítésnek pedig az a lényege, – akárcsak az mp3 esetében – hogy olyan információkat hagy elveszni, amiket úgysem vennénk észre. Ez azonban csak addig igaz, amíg nem kezdjük a képet módosítani. Lehet ugyanis, hogy mi éppen arra az információra vagyunk kíváncsiak, amelyet a program fölöslegesnek ítélt. Miután pedig a fájl 8 bites, itt sem maradt mozgásterünk, a gép eldöntötte helyettünk, mi legyen a fontos, a faragás, vagy az öltönyös ember. Utólagos reklamációnak helye nincs! JPG-ben fényképezni – kis túlzással – olyan, mint ha annak idején a negatívot el sem hoztuk volna a laborból, csak az automatán készült 10x15-ös (jó, legyen 13x18) nagyításokat. Hogy az utómunka terén mekkora a különbség a JPG és a RAW között, azt egy – szándékosan kissé durva – példával illusztrálom. A mellékelt kép jó 4 v. 5 értékkel alul lett exponálva, mert nem sült el a vakum (nem vártam meg, míg feltölt). A gép párhuzamos RAW és JPG mentésre volt állítva, így meg tudjuk nézni, mit lehet kihozni a JPG-ből, és mit az eredeti RAW-ból. Íme:
Természetesen csodára egyik esetben sem számíthatunk, de talán egyet értetek velem abban, hogy a RAW-ból konvertált kép kevésbé rossz. Mellesleg emlékeztetnék mindenkit, hogy mit lehetett annó kihozni egy ugyanilyen mértékben alulexponált negatívból (átlátszó celluloid).
Nézzük akkor a különböző RAW konvertereket!
Hat konvertert fogok összehasonlítani. Ezek a következők:
A RawShooter a ColorEngine profilcsomaggal együtt játszik. Sajnos a RawShooter fejlesztését régen abbahagyták, a céget az Adobe vásárolta fel, így a benne levő szellemi potenciál egy részét az ACR újabb verzóiban felhasználták.
A CaptureOne több profilt is felkínál az EOS 10D-hez, sőt más gépekhez valókat is használhatunk. Ráadásul - bár automatikus kalibrábiót nem kínál - egy ügyes profilszerkesztővel egészen tág határok között módosíthatjuk képeink színvilágát, ez azonban kissé túlnőne jelen írásom határain, ezért itt a „Generic EOS 10D” nevű profilt használtam.
Az ACR-hez létezik (független fejlesztő által készített) ingyenes kalibráló plagin, ezt ki is próbáltam.
A Raw Therapee szintén lehetővé teszi külső profilokészítő programok által készített profilok használatát, mégpedig szabványos ICC formátumban. Ezt is kipróbáltam (az egyik képen és a tesztábrákon).
A DPP mindössze egy teszábránál tűnik fel egy fájl erejéig.
Megjegyzendő még, hogy valamennyi képet sRGB-be konvertáltam, már rögtön a RAW-konverterrel, hiszen úgyis a WEB-en fogjátok látni az eredményt.
Először egy kicsit szárazabb rész következik, ahol két lefényképezett tesztábrából, egy IT8-ból, és egy Gretag-Macbeth Color Chacker-ből (utóbbiért köszönet Pusztai Lacinak) próbálok meg következtetéseket levonni, majd valódi „éles” helyzetben mutatják meg a versenyzők a tudásukat.
Máris egy érdekes probléma. Járjuk kicsit körül a fehéregyensúly beállításának kérdését! Mondanom sem kell, utólagos fehéregyensúly beállítást is csak RAW fájlon lehet jó minőségben elvégezni.
Tételezzük fel, hogy műfényben fényképezve - véletlenül - „borús idő” beállításon felejtjük a fehéregyensúlyt! Lövünk egy képet JPG-ben, egyet pedig RAW-ban. Feladat a szokásos: melyikből mit lehet kihozni? Nézzétek el nekem a kompozíció esetlegességét, itt most nem a művészi önmegvalósítás volt a célom, hanem a fehéregyensúly illusztrálása!
A JPG-ben készült kép valahogy így fest:
Már a hisztogram sem ígér túl sok jót: a vörös csatorna kiégett (jobb oldali függőleges vonal), a kék bebukott. (bal oldalon "nekimegy a falnak"). A helyzeten egyébként az expozíció módosításával sem lehetett volna segíteni: ha csökkentjük, a kék mégjobban bebukik, ha növeljük, a vörös mégjobban kiég. Plusz még a zöld is - ami most pont jó - bebukna, vagy kiégne.
Némi ügyeskedéssel (kb 10-15 percnyi próbálgatás) valamelyest javult a helyzet:
Mindezt ezzel a görbe beállítással sikerült elérnem:
Csúnya! A szürkék nagyjából a helyükre kerültek, a fehérek is többé-kevésbé, bár a gép tetején, és a fehér alapra vetett árnyékban maradt némi sárgás-vöröses elszíneződés. A kiégett részekkel természetesen nincs mit tenni.
Mondanom sem kell, a RAW konverterben mindez egyetlen kattintás: a fehéregyensúly mintavevő pipettájával a Color Checker jobbról harmadik mezőjére kattintunk. Íme az eredmény:
Nincs kiégés, nincs bebukás! A fehér fehér, a szürke szürke, a fekete fekete. A Color Checker színes mezői is hasonlítanak az igazira, bár kissé fakók, ami annak köszönhető, hogy az árnyékrajz érdekében utólag (Photoshopban) kissé kivilágosítottam a középtónusokat. (Ezért szakadozott a hisztogram is.) Az esélyegyenlőség érdekében a konverziót a Canon File Viewer Utility segítségével végeztem, ami gyakorlatilag azonos a gép fedélzeti processzorával. Zajszűrést, és élesítést egyik esetben sem végeztem, pontosabban a gépen, és a programban beállított alapértelmezett értékeket használtam. Ámde - mint tudjuk - az Ördög a részletekben rejtőzik! Vizsgáljuk meg a második és a harmadik képet 200%-os nézetben, ami nem utolsó szempont, ha valaki nagyításon töri a fejét!
Az utólag módosított JPG:
És a RAW:
Azt hiszem, a kék-zöld és sárga vattaszerű foltok magukért beszélnek, nem szólva a Canonosok által jól ismert piros csíkról, ami a felső képen inkább egy mobil társaság logójára emlékeztet.
Ráadásul a fehéregyensúly RAW konverterben való beállítása igazából nem is módosítás, hiszen a fájlban rögzített képi tartalom pontosan ugyanaz, bármilyen fehéregyensúlyt is állítunk be a gépen. Csupán néhány számot ír a fájlba, amit később ha akarunk, figyelembe veszünk, ha akarunk, módosítunk! A fedélzeti processzor ennek alapján készíti el a kártyára kerülő JPG fájlt, amit viszont - mint láttuk - már nem olyan egyszerű módosítani.
A gépet „Daylight” -ra állítottam, és minden konverteren az „As shot” beállítást használtam. Érdekes megnézni, hogy ezt az adott (a fájlból kiolvasott) adatot numerikusan hányféleképp értelmezik a programok, miközben a végeredmény ennél jóval kevésbé tér el egymástól. Ezután kíváncsi voltam, hogy ha a kissé sárgásra sikeredett IT8 képet a pipettával neutrális szürkére állítom (mind a négy programban ugyanazt a mezőt tekintve referenciának), milyen számértékeket mutatnak. Ez látható az alsó két sorban. Ki érti ezt?...
|
|
Adobe |
CaptureOne |
RawShooter |
RawTherapee |
|
Kelvin |
5450 |
4950 |
4950 |
5502 |
|
Tint |
+2 |
-2 |
-7 |
-1,079 |
|
Kelvin (neutrális) |
4950 |
4650 |
4200 |
5085 |
|
Tint (neutrális) |
-8 |
-6 |
-12 |
-1,173 |
Az elszíneződés egyébként jogos, nem sikerült kellően neutrális megvilágítást produkálnom.
A képen látszik, hogy már a szürke tónusokat, és a kontrasztot is mennyire másképp értelmezik a programok. És hol vagyunk még a színektől!
Persze ez megint ingoványos terület, már csak azért is, mert a tesztábrák tartalmaznak jónéhány árnyalatot, amelyeket az sRGB színtérben nem lehet megjeleníteni. Kezdjük először ezzel!
Hogy is mutassam meg nektek, mi az, amit nem láthattok? A szürkével satírozott területek olyan színeket tartalmaznak, amelyek helyett csak valami hasonlót láttok a monitorotokon. Ezek nem ilyenek, amilyennek látjátok! Ha ugyanis a monitor valamilyen méregdrága, direkt képszerkesztésre tervezett monitor volna is, a WEB-es megjelenítés miatt az egészet lebutítottam sRGB színtérre.
Ezekről a színekről egyébként önként lemond mindenki, aki sRGB-ben fotóz. Akár JPG-ben, akár ha a RAW konverterből sRGB-be menti a konvertált fájlokat. Persze, az utóbbi esetben nem végleg mond le, hiszen a RAW fájlokat később ismét előveheti, és újra konvertálhatja, az eredeti információ meglesz benne.
- „Mi értelme van, hiszen sem a monitor, sem a nyomtató nem tudja ezeket kinyomtatni?” -kérdik sokan. - Nagy tévedés! Azt most ne is említsük, hogy az eredeti IT8 tesztábrát eleve fotópapírra levilágítva készítik, mivel azt a technológiai fegyelmet nyilván kevés laborban tudják produkálni. Maradjunk csak az átlagnál! Bemutatom három nyomtatási technika korlátait: egy közepesnél jobb, de nem csúcskategóriájú tintasugarast, egy fényérzékeny papírra levilágító minilabort, és egy nyomdai offszet négyszínnyomást. Hogy a tintasugarasból és a minilaborból hogyan lehet ezeket kihozni, amikor a meghajtó szoftver eleve sRGB-t vár? Ez ravasz kérdés, ezzel egy másik cikkemben foglalkzom. VAN MEGOLDÁS!
-„A valóságban úgysem tesztábrákat fényképezek, ezek a színek a valóságban elő sem fordulnak” - Természetesen a valóság nagyságrendekkel tarkább, mint akármelyik tesztábra. Nézzünk egyetlen példát (szürkével jelölve azokat a színeket, amelyek sRGB-ben torzulni fognak):
|
|
Ezeket az sRGB színtérből kilógó színeket tehát a Photoshop profilkonverterével konvertáltam át, „relative colorimetric” módszerrel, feketepont egyeztetéssel. Ez tehát máris nem „ideális” állapot, de most ezt a körülményt hanyagoljuk el, a fő különbségek valószínűleg nem ebből adódnak.
Az összehasonlíthatóság kedvéért a szürke és színes teszt mezőket egy-egy etalonnal együtt mutatom be, amit a tesztábrák gyári specifikációja alapján szimulált fájlokból vettem. (Ezek láthatók a Referencia feliratú gomb megnyomásával). A gyári adatok alapján sRGB színtérben így kellene mutatni a tesztábráknak.Így nézne ki a tesztábránk képe akkor is, ha a fényképezőgép érzékelőjétől a RAW konverteren keresztül minden ideális lenne. Természetesen, ha ezt az ideális fájlt kinyomtatnánk egy ideális nyomtatóval, az eredményt nem lehetne megkülönböztetni az eredeti tesztábrától. De szép is lenne!
Ezúttal a referenciaábra maradt változatlan, és igyekeztem hozzá igazítani az egyes képek kontrasztját a szürke mezők alapján. Ezt nagyrészt a konverterben végeztem, kisebb finomításokat azonban utólag, Photoshop segítségével. (A gépből kapott JPG-t természetesen teljes egészében PS-ban korrigáltam) A vízszintes szürke lépcső csak a kontraszt görbe egyeztetésére szolgál, a színhőmérséklet viszgálatára a 16-os oszlop szürke skálája alkalmas!
Ezúttal a referenciaábra maradt változatlan, és igyekeztem hozzá igazítani az egyes képek kontrasztját a szürke mezők alapján. Ezt nagyrészt a konverterben végeztem, kisebb finomításokat azonban utólag, Photoshop segítségével. (A gépből kapott JPG-t természetesen teljes egészében PS-ban korrigáltam) A pöttyök a referencia színeket mutatják.
Egy képre összegyűjtöttem a Gretag-MacBeth tesztábra mezőit, a különböző programok értelmezésében. Az összehasonlíthatóság érdekében néhány csalást is elkövettem. A RAW konverterek alapértelmezett kontrasztgörbéje, sőt az általuk készített képek átlagos „fedettsége” jelentősen eltér egymástól. Ezt jól szemléltetik a fenti szürkeskálák, valamint a lentebbi görbék. Mivel ez lehetetlenné tenné a színvilág összehasonlítását, ezért megpróbáltam a képek fedettségét és kontrasztját a programok eszköztárával – több-kevesebb sikerrel – közel egyformára alakítani. A fenti (kattintgatós) ábráknál a referencia képeket próbáltam megközelíteni, az alábbi ábránál viszont a kiindulási pont az a fájl volt, amelyet készen kaptam, tehát a gép által készített JPG. Ennek megfelelően itt az etalon fájlt is módosítani kellett úgy, hogy a szürke mezői közel egyező fedettségűek lettek, mint a gyári JPG-éi. Ez a korrigált etalon adja a teszt csíkok közötti keskeny elválasztó sávokat. A tesztképeket a PS „Gausz életlenség” plaginjével életlenítettem, hogy az eredeti tesztábra papírjának textúrája meg ne zavarja az összehasonlítást.
A teszteredményekhez nem fűzök sok kommentárt, azok magukért beszélnek. Talán csak annyit, hogy érdemes megnézni, hogy az egyes programok színvisszaadása mennyire eltér világos illetve sötét, alap- és kevert színek esetén, és hogy mennyire más tészta szürke tónusok visszaadása. Érdekes például megfigyelni, hogy míg a sötétkéket és a zöldet a Raw Shooter adja vissza legpontosabban, a sárgát a Capture One, a vöröset a gyári JPG, a ciánt, a lilát és az olajzöldet pedig az Adobe Camera Raw. Érdekes megfigyelni az alapszínek visszaadását a Capture One és az Adobe Camera Raw esetén: Míg a zöld közel egyforma világos, csak kissé más árnyalatú, az ACR kékje feltűnően sötét, vöröse viszont világos. (A C1-nál pont fordított a helyzet.)
Természetesen a valóságban (a magam fajta hülyéken kívül) az ember ritkán fényképez tesztábrákat, tehát már csak ezért sem érdemes messzemenő következtetéseket levonni belőle. Hogy a fenti különbségek közül mikor melyik előny, és melyik hátrány, az ugyanis téma-, kép-, munkafolyamat-, és nem utolsó sorban ízlésfüggő. A műtárgy reprodukciót, és a tárgyfotózás bizonyos eseteit kivéve legtöbb esetben nem is az a cél, hogy a kép tökéletesen hasonlítson az eredetire, hanem hogy szép legyen. A hifi hangfalak közül sem biztos, hogy azon a legjobb zenét hallgatni, amelyiknek a legjobb az intermodulációs torzítása, négyszög átvitele és a Burst válasza.
Azért az a gondolat nem hagyott nyugodni, hogy vajon hogy mutatnának ugyanezek az ábrák filmre exponálva? Vajon egyes filmek legendás színvisszaadása mennyire élethű? Vagy inkább egy csalásról van szó, amit azonban jobb nézni, mint a valóságot? Gyakran találkozunk olyan véleménnyel - főként persze számítástechnikához nem értők szájából - miszerint ez az egész konvertálós meg Photoshopos játék egy nagy csalás, technokrata szemfényvesztés (parasztvakítás, tudatmódosítás, média-manipuláció stb.). „Bezzeg az analóg mennyire őszinte volt: csak előhívattuk a diát, és már lehetett is vetíteni, úgy, ahogy a gépből kijött, semmi trükk, semmi Photoshop!” Esetleg még hozzáteszik, hogy a digitális is addig fogadható el, míg a gépből kijött jpg-t használjuk változtatás nélkül, csak hát a filmnek szebbek voltak a színei... Véleményem szerint a filmre dolgozó fotós ugyanúgy elköveti mindezeket a csalásokat, csak nem utólag, hanem előre, amikor kiválasztja, hogy a különböző gyárak technokrata vegyészei által összeállított , a valóságot különbözőképpen manipuláló filmek közül melyiket fűzi a gépébe.
Ha már itt tartunk, engedjetek meg némi szubjektív kitérőt ezzel kapcsolatban! A KÉP - talán egyetértetek velem ebben - többnyire úgy keletkezik, hogy a fotós egy helyszínen járva meglát valamit, ami korábbi élményeivel keveredve asszociációkat indít el benne. Ennek hatására az agyában létrejön egy belső kép. Esetleg a belső kép már évek óta ott lapult, de most hirtelen sikerült hozzá „fizikai valóságot találni”. (Esetleg pont azért indult el, hogy konkrétan ezt megkeresse.) Mielőtt a gombot megnyomja, lelki szemei előtt már látja is ezt a belső képet, 50x70 es nagyításban, bekeretezve. Ettől a pillanattól a keretezőhöz való belépésig eltelő idő alatt megpróbálja ezt a belső képet megvalósítani. Hogy ebből mennyi zajlik a gomb megnyomása előtt és mennyi utána, mennyi tudatos, és mennyi ösztönös, mennyi történik laborban és mennyi monitor előtt, mennyi vegyszerekkel, virtuóz kézmozdulatokkal, és mennyi szoftverekkel - ez magánügy.
Nézzünk akkor három konkrét példát a filmek színvisszaadására! Egy professzionális dia (Fuji Provia-100), egy professzionális negatív (Fuji NPH-400), és egy kommersz negatív (Agfa Vista-100) színvisszaadását nézzük meg. Mindhármat Epson V750 szkennerrel, SilverFast AI szoftverrel szkenneltem. A szkenner egyébként kalibrálva van, de ez csak a dia szkennelésénél jelent egyértelmű megoldást, a negatív narancsmaszkjának kiszűrése rejt magában szubjektív elemeket.
A negatívoknál a kontrasztot a tesztábrának megfelelően állítottam be, a diához viszont egyáltalán nem nyúltam. Nem is lett volna érdemes, hiszen a láthatóan magasabb kontraszt miatt a szürkelépcső 18-nál sötétebb mezői már bebuktak. Az 1/2 fényértékkel világosabb próbán viszont már a csúcsfények kezdtek kiégni. Tehát a Provia megvilágítási terjedelme alig több, mint 5 FÉ! Érdekes, hogy a RAW konverterek közül leginkább a CaptureOne színvilága hasonlít a filmekére. Kérdés persze, melyikre, hiszen a három film színvilága legalább annyira eltér, (ha nem jobban) mint a konvertereké.
Fontos tulajdonsága a konvertereknek (akárcsak régen a film – hívó párosításoknak), hogy az egyenletes szürkelépcsőt hogyan képezik le. Az ebből nyert gradációs görbék a termékkatalógusok fontos elemei voltak. Általában több görbét is közöltek, amelyekből megtudhatta a felhasználó, hogyan változik a fedettség, a kontraszt (gamma), alapfátyol, tónusterjedelem, stb., pl. a hívási idő függvényében. (Erről további részletek a filmhívós cikkemben) Ezt próbáltam eljátszani, amikor elkészítettem az egyes RAW-konverterek „gradációs görbéit”. A vízszintes tengelyen itt is a megvilágítás szerepel, a megfelelő zónaértékek feltüntetésével. A függőleges természetesen nem a denzitást mutatja (hiszen a digitális jelnél ez nem értelmezhető), hanem a számértéket 8 biten (0-255) sRGB színtérben. (Elvileg tehát az 5-ös zónának 128-as számérték felel meg.) A fekete görbe az IT8 tesztábra gyári mérési adataiból keletkezett a Photoshop profil konvertere segítségével. A további görbék – a hívási körülmények változtatásának analógiájára – a program paramétereinek változtatását szemléltetik. Természetesen ezek, szemben az analóg technika vegyi eljárásaival, szabadon kombinálhatók, amivel szinte bármilyen görbét el lehet érni. (A majd’ minden programban megtalálható „curve editor”-ról nem is beszélve). Ami első ránézésre feltűnik, hogy valamennyi görbe „S” alakú. Egy középső, nagyjából lineáris szakaszt alulról és felülről egy-egy íves szakasz határol. Ez kísértetiesen hasonlít a klasszikus film nyersanyagok görbéinek szakaszaira (alsó könyök, lineáris szakasz, felső könyök). A hasonlóság nyilván nem a véletlen műve, hiszen az érzékelőből kiolvasott töltések megszámlálása után, tisztán fizikai, matematikai, statisztikai elvek alapján nyílegyenes vonalat kellene kapnunk. (Amit a fekete görbe elég szépen meg is közelít, bár az alja annak is egy kicsit ellaposodik). A RAW konverterek tehát utánozzák a filmek (pontosabban az exponált filmtől a kész nagyításig terjedő analóg munkafolyamat) viselkedését: a középtónusok megnövelt kontrasztja mellett az árnyékok és a csúcsfények dinamikáját összenyomják.
Minden ábrán szerepel egy fekete és egy zöld vonal. A fekete az eredeti tesztábra , míg a zöld a Fujichrome Provia "gradációs görbéje", természetesen utóbbi a beszkennelt kép alapján. Itt minden program alapértelmezés szerinti görbéjét láthatjuk. Néhány módosítási lehetőséget a következő ábrákon mutatok be. A függőleges tengely felső határa továbbra is 255, (nem 300), bocsássátok meg, hogy emiatt nem rajzoltam újra az ábrákat!
A 100%-os részlet megtekintéséhez kattints a fehér keretbe!
Ezúttal ismét előkerül a film, mégpedig a Velvia-50-es dia és az Ilford Pan-F fekete-fehér negatív képében. (Mindkettő 6x6-os formátumban). A diát két szkennerrel is beszkenneltem: Nikon 8000 ED, illetve Epson V750.
A képek készítésekor nem használtam állványt, ezért nem pontosan ugyanabból a nézőpontból készültek, ráadásul a nap is egy kicsit odébbment a cserélgetés alatt.
Az összehasonlítás érdekében az eredetileg 6 Mpixeles RAW fájlokat és a szkennelt fájlokat is kb 48 Mpixelre nagyítottam fel. Ezután a különböző nézőpontból készült képeket egymásra illesztettem, ügyelve arra, hogy mindegyik átessen átméretezésen és forgatáson is.
A Nikon szkennerrel 4000 dpi-vel, az Epsonnal 3200 dpi-vel szkenneltem, majd a képeket 5000 dpi-re interpoláltam. Mindegyik szkennelt képnél alkalmaztam utólagos élesítést (USM), azonban különböző mértékben. (A szkennerek lelkivilágával részletesebben foglalkozom a fekete-fehér filmhívást boncolgató cikkemben).
Vessünk egy pillantást a fájlokra 100%-os nézetben! Így megfigyelhető az élesítési és demozaik-algoritmusok közti különbség. Természetesen itt is a program által felajánlott alapértelmezett beállításokat használtam, mindegyik program felajánl (különböző mértékben) beállítási lehetőségeket etéren is. Ezeket két esetben próbáltam ki: a Capture One „standard” és „soft” megjelenítését, illetve a Raw Therapee három féle demozaik-algoritmusát, az EAHD -t, a HPHD -t, és a VNG-4 -et. (Az alábbi tesztábrán). Az élesítés minden egyéb paramétere azonban itt is alapértelmezett.
Moiré szempontjából a legkedvezőtlenebb eset a rasztertől alig pár fokkal elforduló párhuzamosok leképzése. Ez látható a kép bal oldalán, és láthatóan eléggé meg is izzasztja a versenyzőket. A jobb láthatóság kedvéért a részleteket 200%-ra nagyítottam. A gépi JPG ("10D") kissé eltérő arányai annak köszönhetők, hogy nem pontosan ugyanabból a szögből készült, mint a többi (amelyek egyazon RAW-ból lettek konvertálva)
A tesztfotó Canon EF-17-40/4L objektívvel, 40mm- es állásban készült. A diát Nikon 8000 ED szkennerrel, 4000 dpi-vel szkenneltem.
Bár a film jelenléte ebben a cikkben mellékszál, engedjetek meg pár megjegyzést ezzel kapcsolatban is, mielőtt valaki a fentiek alapján kihirdetné a digitális technika analóggal szembeni fényes diadalát, vagy éppen véres bukását!
Megint egy kis matek! Interferencia (moiré, aliasing) a digitalizálás során akkor jön létre, ha a digitalizált analóg jel frekvenciája nagyobb, mint a digitális állomány mintavételi frekvenciájának a fele. (Nyquist törvény). Ez nem csak időbeli frekvenciákra (pl. hang) igaz, hanem térbeliekre is, mint pl. rácssűrűség.
Lefordítva: a moiré jelenléte a fenti ábrán arra enged következtetni, hogy az objektív által optikailag rajzolt kép - analóg jel - sűrűbb rácsot (finomabb részleteket) tartalmaz, mint az érzékelő pixelei által alkotott rács sűrűségének a fele. (Mintavételi frekvencia fele. - Nyilvánvaló, hogy egy rács képét akkor lehet még rácsként megjeleníteni, ha legalább egy-egy pixel jut a sötétebbik, és a világosabbik sávjára is, - vagyis a rács „rúdjára”, és a rudakat elválasztó „résre” - tehát egy „elemi rácsra” valójában kettő jut). A filmen nem jelentkezik moiré, mert a szemcsék nem rácsban vannak elhelyezve, hanem szabálytalanul. A szürkévé összeolvadt folt a Siemens-csillag közepén viszont nagyjából ugyanakkora, mint a 6 Megapixeles APS szenzor esetén. (bár határai nehezebben megfoghatók). Úgy tűnik, (a fentiek alapján), a felbontóképesség határát nem az objektív, hanem a szenzor, illetve a film jelenti ebben az esetben. Tehát a Provia és a szenzor felbontása megközelítőleg azonos.
Kiegészítés:
A fenti képet kicsit tovább árnyalja a szkenner felbontása, valamint az, hogy az analóg eszközök felbontása, beleértve a szkenner optikájáét is, - szemben a digitális érzékelőkkel - nem hirtelen „fogy el”, hanem egy görbe szerint, amelynek alakja, lefutása igencsak különböző lehet. (MTF görbe) Erről további részletek a felbontást boncolgató cikkemben, valamint a bal oldalon elérhető linkeken.
További megjegyzések:
Nem a Provia jelenti a filmmel elérhető vonalélesség csúcsát, ahogyan a digitális technikáét sem az EOS 10D jelenti.
A film felbontásán a szkennelés is rontott egy kicsit. Persze a gyakorlatban, ha ki akarnánk nagyítani, vagy vetíteni, akkor a nagyító (v. vetítő) objektív rontana rajta, talán még többet is.
Ha nem az egy mm-re jutó pontok számát hasonlítanánk össze, hanem a kép egyik (pl hosszabbik) oldalára jutókét, máris a film nyerne. (1,6-szor több ponttal) Ha az APS helyett FullFrame senzort vennénk, ugynilyen pixelsűrűséggel, megint döntetlen lenne, ha viszont nagyobb pixelsűrűséggel, akkor már a digitális lenne a jobb.
Ha a középformátumban néznénk, megint érdekes eredmények jönnének ki, és ezt még tovább árnyalja, hogy középformátumú filmes szettet manapság egy közepes DSLR szett áráért lehet kapni, középformátumú digitálisat pedig inkább egy közepes autó áráért. A fenti kísérletben a szubjektív kiértékelést erősen befolyásolja a film, a szkennelés, és a RAW konverzió kontrasztja és gammája, és persze a zaj. (A film szemcséit hajlamos a szemünk összetéveszteni a finom részletekkel). Szemléltetésen túlmenő következtetéseket akkor lehetne levonni, ha mindezen paraméterek összehangolásával felvett MTF görbéket hasonlítanánk össze.
A tisztán látáshoz az is hozzá tartozik, hogy ha EOS 10D helyett más modellt, netán más márkát használtam volna, akár egész más eredményekre is juthattam volna.
Sándor György mondta felejthetetlen tanévzárós számában: „Ha bármi problémátok adódik az életben, azt oldjátok meg magatok!” A tanulságot tehát mindenki vonja le magának! Én talán csak annyit mondanék, hogy kísérletezni kell, mindenkinek saját műfaja, ízlése, munkamódszere, stb. szerint.
Magam részéről reprózáshoz a RawTherapee-t használom minden máshoz általában a RawShootert.
Persze a kísérletezés, tesztelgetés, kalibrálgatás - amellett, hogy időigényes - még drága is, ám koránt sem annyira, mint elsőre gondolhatnánk! A tesztábrákat persze be kell szerezni, méghozzá leginkább interneten. Hazai forgalmazóval még nem találkoztam, pedig egy időben jó pár céget végigkérdezgettem. (Ha pont azt felejtettem ki, akinél mindezek elérhetők, kérem jelentkezzen mindannyiunk épülésére! ) A szoftverek sem olcsók, bár etéren van más megoldás. Természetesen nem a fájlcserélő oldalakra gondolok! Egyrészt sok szkennerhez (és nem is csak a legdrágábbakhoz) mellékelnek profilkészítő szoftvert, vagy legalább önkalibráló funkciót, természetesen a szükséges ábrákkal együtt. Másrészt az Interneten több ingyenes profilkészítő is elérhető, ráadásul egész nagy tudásúak is. És az itt tesztelt RAW-konverterek között is van ingyenes, amely ráadásul Linuxon is fut.
Az oldalakon található anyagok ifj Vitányi Iván, illetve a külön megjelölt szerzők szellemi alkotásai!
