Zene Fotó Hangszerek Modellezés Közlekedés Írások Publikációk Hangászat x

• Előszó
• A probléma
• A megoldás
• A versenyzők
• A képek
• Értékelés

Nyomtatás, levilágítás (2008)

Frissítve: 2012 május

Előszó

Ez a cikk 2008 óta porosodik a fiókomban. (Na jó, valójában a vincsezteremen foglalja a tárhelyet). De a kísérleteket 2006-ban kezdtem el. Valami mindig hiányzott, hogy befejezzem, vagy valami épp fontosabb volt. Közben persze változott kicsit a világ, mostanában én magam nem-igen járok már így levilágítgatni. Képeim nagy részét csak a neten mutogatom, a kevés kivételt viszont magam nyomtatom ki savmentes papírra. A jó minőségű otthoni nyomtatás manapság (2012) még a válsággal együtt is sokkal inkább elérhető, mint 2008-ban („az utolsó békeévben”) volt.

Azért persze nem kell még eltemetni a digilabort! Az otthoni nyomtatás azért így is drága. Maguk a gépek, pláne A4-esben már nem veszélyesek, de a tinta igen drága. Utántöltöttel pedig nem érdemes próbálkozni, kicsi az esély, hogy minőségben felvegye a versenyt az eredetivel. (Az irodai dokumentum nyomtatás, az más tészta, ott a minőség másodlagos: ha el lehet olvasni a szöveget, az már bőven elég.) És a macera! Fotópapírból 5-6-nál (max 10) többet általában nem tanácsos egyszerre beletenni a nyomtatóba, és még így is jó esély van, hogy ha magára hagyjuk, mire visszaérünk áll a gép és villog, vígan nyomtat összeragadt papírokra , vagy a másodiktól kezdve mindegyik csíkos lett. Ezzel együtt néhány darab A4-est biztos nem vinnék máshova, főleg hogy otthon tartok több féle papírt, (matt, félfényes, fényes, akvarell, baritált, RC, stb) máshol meg az van, amit adnak. Viszont ha 30 db 10x15-öst kellene nyomtatni, azzal már érdemes elsétálni a laborig, és másnap elhozni készen.

- - * - -

A probléma

Ha már megvan a megfelelő digitális gépünk és objektívjeink, kiválasztottuk a legszimpatikusabb RAW-konvertert, ördögien bánunk a Photoshoppal, máris élvezhetjük gyönyörű színvilágú képeinket saját kalibrált monitorunkon. De mi van akkor, ha fizikai valósággá szeretnénk tenni a képeket, hogy albumban átadhassuk az ifjú párnak, megmutassuk a nagymamának, dicsekedjünk velük a kocsmában? Ennek jártam most utána.

Ehhez nem árt némi színkezelési ismeret. Általában a fotózáshoz nem árt! És általában nagy homálybogozás, sötétben tapogatózás, folyik ezen a téren (is). Magam is számos cikket végigolvastam, mire megértettem, miről van szó. Így utólag gyanús, hogy sok cikkből azért nem derült ki a lényeg, mert a szerző maga sincs vele egészen tisztában. Elgondolkodtató például, hogy a Photoshop CS3 magyar verziójában a Convert to profile menüpontot így fordították le: Konvertálás profillá. Én e helyütt nem vállalkoznék rá, hogy a témát kifejtsem, ajánlom viszont Pusztai László cikkét, amelyből az alapok, valamint a nyomtatáshoz szükséges fontosabb tudnivalók megismerhetők.

A „műalkotás szintű” időtálló, nagyméretű nyomatokról itt most nem beszélek, erről (a már említett) Pusztai Laci tartott előadást a 2007-es Fototipp workshop keretében. (Savmentes papír, különféle felületek, textúrák, egyedi profilok, stb). Most főképp az átlagos hobbista számára is elérhető, általában A4 méretig terjedő fotólevilágításról lesz szó. (Mini-labor, digi-labor, mini-digi-labor, digi-mini-labor, nevezzük, ahogy akarjuk…). Ez egy gép, amelybe bedugjuk a kártyát (CD-t, pendrájvot, stb), és kijön belőle a kép. Közben egy érintő képernyő segítségével végezhetünk némi beavatkozásokat. Van, hogy ezeket mi végezzük, ebben az esetben kérdés, ismerjük-e a gépet, mennyire bízhatunk meg a képernyőn látottakban, és egyáltalán, mennyire enged a program beleavatkozni a dolgába, mennyire fogja felülbírálni a mi beállításainkat. Másik esetben Mancika (Gizike, Sanyika, stb) kezeli a gépet, akkor az a kérdés, Mancika ért-e hozzá egyáltalán, vagy csak elmondták neki, ezt a gombot nyomogassa, a többihez meg ne nyúljon. Meg tudjuk-e győzni, hogy a torony nem azért ferde, mert rosszul tartottuk a gépet, hanem mert Pisában ez így szokás. És egyáltalán van-e ma kedve foglakozni a problémánkkal? Előfordulhat természetesen az is, hogy Mancika a szakma mestere, de a program úgy van megírva, hogy nem lehet módosítani az általa jónak ítélt élesítést, vagy szaturációt. Vagy csak a rendszergazdának van hozzá jogosultsága, de ő csak kedden délután jön. Aztán itt ez a szép ingoványos terület, a színprofilok világa. A gyártó valaha biztosan mellékelt a gépéhez, és a hozzá való papírhoz profilt. De mi van, ha azóta új papírt fejlesztett ki, a régit pedig már nem gyártja? (Nyilván kiadott hozzá frissítést, de vajon letöltötték-e?) Esetleg a gyár azóta csődbe ment, és Mancika főnöke (legyen Dezső,) most más gyártótól vásárol, aki nyilván csak a saját gépein való használathoz ad profilt. (Életből ellesett példa!) Ha van megfelelő profil, még mindig nem garantált a siker. A törzsközönség zöme ugyanis sRGB-ben hozza kompakt gépével, telefonjával készített képeit. Ha mi is sRGB-ben hozzuk, jónéhány színárnyalatról eleve le kell mondanunk, elsősorban a cián telített árnyalatairól. Miközben ezeket az árnyalatokat a papír röhögve tudja, hiszen ez az egyik alapszíne. A papír (vagyis a rajta lévő színezék) ugyanis fizikailag CMY rendszerben gondolkodik, akkor is, ha a gép szoftveres bemenete RGB-t vár. Ha viszont más színtérben dolgozunk, mondjuk Adobe RGB-ben (hogy egyéb extrémitásokat már ne is említsek), ismét három eset lehetséges: Ideális az az eset, ha gép az Adobe RGB színeit közvetlenül tudja konvertálni a papír színterébe. (Állítólag ez csak nagyon ritka esetekben fordul elő). Ekkor korrektül megjelenik minden szín, amit mindkét színtér tartalmazott. Persze még mindig kérdés, mi történik azokkal, amelyek a fájlban még benne voltak, de a papírra már „nem férnek rá”, de ilyen messzire most ne menjünk! (Erről Itt olvashatsz!) Egy fokkal rosszabb az az eset, ha a program a képünket átkonvertálja sRGB-be. Ekkor pontosan azt kapjuk, mint ha eredetileg is sRGB-t használtunk volna. A legrosszabb az, ha program nincs felkészülve más profilok fogadására (vagy Mancika elfelejtette bekapcsolni ezt az opciót), és egyszerűen kinyomtatja az AdobeRGB-s képet, mint ha sRGB volna. Ekkor csúnya, fakó színeket kapunk. Erre jönnek még egyéb, a fotózás világától teljesen elrugaszkodott, hajmeresztő marketing megfontolások. Hogy ezek egyáltalán igazak-e, vagy a valóság még ennél is sokkal rémisztőbb, nos ennek nem jártam utána. De elgondolkodtató, ha ezek épp nem is lennének igazak, más hasonlók simán lehetnek. Egyik üzletben például elmondták, hogy az általuk használt gép nagyon korrekt, szép színei vannak, azt az apróságot kivéve, hogy a gyártó multicég logójának a színét nem hajlandó kinyomtatni. Ha ehhez hasonló színt talál egy fájlban, rögtön elváltoztatja. Másutt azt állították, hogy valamelyik gépben létezik egy bőrszín felismerő algoritmus, amelyik szép, üde arcszínt hivatott varázsolni akármilyen sápadt, rosszul világított, vagy exponált portréra, a felhasználók nagy örömére. Sajnos azonban – a fáma szerint – ez a szoftver távolkeleti fejlesztésű, az Európában elterjedt bőrszíneket inkább zombivá változtatja.

Ezeket fogom kipróbálni néhány gonosz módon kiválasztott tesztkép segítségével. Mancika szakértelmével és mentális állapotával, Dezső beszerzési stratégiájával, a rendszergazda munkarendjével, a logók színével és a városi legendákkal ezúttal nem foglalkozom.

A megoldás

Néhány szót akkor a (szerintem) előremutató megoldásról: Minden laborgépnek van olyan üzemmódja, amikor semmilyen korrekciót, élesítést, profil konverziót, de még átméretezést sem végez, hanem az általunk hozott fájlt pixelről pixelre elküldi a levilágítónak. Ez kell nekünk! Persze ez sem ilyen egyszerű. Először is kell hozzá némi személyes ismeretség. Ki kell fogni a napot, amikor nem Béci van bent, aki azt sem tudja, milyen üzemmódok vannak a gépen, és mi az, hogy profil, meg natív felbontás. Robi éppenséggel tudja, de letagadja, mert nincs kedve plusz feladatokat a nyakába venni. Lali a mi emberünk, de ezt honnan tudhatnánk, amikor gyanútlanul az üzletbe lépünk? Ha sikerült Lalival szóba elegyedni, meg kell tudni tőle a gép felbontását. Ez kb 300 dpi, de csak kb! Talán állítható is, lehet, hogy más papírmérethez más érték tartozik. (Ahová én járok, ott például 10x15-ös méretben 380 dpi, 20x30-ban 260 dpi.) Meg kell tudni, pontosan mekkora a papír, hány mm kifutót kell hagyni a vágási pontatlanságok miatt. Én – „Lali” tanácsára, akit a konkrét esetben természetesen másképp hívnak – 380 dpi-re és 1556x2319 pixelre méretezek minden képet, szigorúan fektetett formátumban. Hogy hogyan lesz ilyen a képarány? Levágunk belőle, vagy fehér (esetleg más színű) csíkkal egészítjük ki? Mindkét szélére elosztva, vagy csak az egyikre, esetleg paszpartu szerűen körbe (stb)? Ezt mind nekünk kell otthon Photoshopban kijátszani. Ahogyan az élesítés mértékét is, néhány tesztkép segítségével. És ami a legrázósabb, nekünk kell a képet átkonvertálni a laborgép színterébe. Ez nagyon jó hír, hiszen így teljesen függetlenek vagyunk a labor színkezelésétől, akár a RAW fájlból egyenesen konvertálhatunk a labor profiljába. Vagy bármilyen nagy gamutú profilba, amit konverterünk megenged, aztán PS-ban a véglegesbe. Ez a Photoshopban is egyetlen művelet, csakhogy ehhez rendelkeznünk kell a megfelelő színprofillal. (Vigyázat, a PS-Elemets nem kezel színprofilokat!) Persze lehet, hogy Lali egyszerűen rámásolja a pendrájvunkra, de lehet, hogy amit ők használnak, az sem tökéletes. Meg lehet, hogy része a belső szoftvernek, és nem is a PS számára értelmes ICM formátumban van.

Ha így áll a dolog, nincs más, mint hogy magunk lássunk neki a profil elkészítésének. Erre nagyjából négy módszer van:

1., van precíz, ámde igen drága spektrofotométerünk, és profilkészítő szoftverünk.

2., Egy ismerősünknek van ilyenje. Olyan cég is van, akinek el kell elküldeni a honlapjáról letöltött tesztábrát az általunk választott laborban levilágítva, majd Interneten átutaljuk a pénzt, és ő e-mailben elküldi a profilt.

3., olcsó, szkennerrel működő profilkészítő szoftverünk van, és megelégszünk ezzel. Az eredmény nagyjából olyan lesz, (egyes laborok esetén látványosan jobb) mint ha a laborgép beállításait hsaználtuk volna, de még így is nyerünk, mert nincs átméretezés, az élesítést mi határozzuk meg, és nem kell a képeket sRGB-re butítani.

4., Ugyanaz, mint a 3-as, csak nem elégszünk meg az eredménnyel, és magunk végezzük el a finomhangolást.

Az utóbbit csak azoknak ajánlom, akik fanatikusok, kötél idegzetűek, sok idejük van, és akiket nem zavar, hogy hülyének nézik, és a labor dolgozói velük ijesztgetik kiskorú gyermekeiket („Pistike, ha nem eszed meg a spenótot, elvisz a tesztábrás bácsi…”). Az én szkenneremhez mellékelt Monaco-EZ profilkészítő program ugyanis a színeket viszonylag jól helyre tette, a szürkékkel viszont hadilábon áll. (Gyanús is volt, hogy az általa nyomtatott tesztábrán a fehérrel és a feketével együtt összesen 9 szürke minta van.) Nézzük akkor ezt a negyedik esetet!

Mit is kell finomhangolni? A színekkel ne is foglalkozzunk, tételezzük fel, hogy az alapszínek transzformációját elvégezte a program. Ha nem, ezt szinte lehetetlen is volna sufnibuher módszerrel megoldani. Valószínűleg a kontraszt is jó lett, a szürkelépcső ha nem is egész szürke, de egyenletes. Három probléma maradt még: a fehér, a fekete, és a szürke. Itt már komoly elméleti problémák merülnek fel, amelyeket nem fogunk megoldani, hiszen nem tudományos kutatás a cél, hanem élvezhető kép. Kérdés ugyanis, hogy mi az a szürke, és mi az a fehér? Milyen megvilágításban, mihez képest? Valószínű, hogy a papír alapszíne kissé kékes az optikai fehérítőtől, a színezék maximális fedettsége pedig enyhén barnás, vöröses, vagy bíbor árnyalatú. Tehát a papír alapszínétől a maximális fedettségig terjedő egyenletes tónusskála (ami maximálisan kihasználná a papír lehetőségeit) igen változatos színvilágú lenne. A halványkéktől a sötétbarnáig terjedne. Hogy hol (milyen világossági érték felett) hagyjuk a fehéret „bekékülni”, és mennyire – az árnyékokat pedig barnulni, vörösödni – arra megint nincs recept, mást kíván egy havas táj, mint egy őszi naplemente. (Nincs szebb, mint mikor a sárgás-vöröses égen a beégett napkorong helyén kivilágít a papír kékes alapszíne…) További probléma, hogy – az olcsó otthoni nyomtatókhoz hasonlóan, de persze jóval kisebb mértékben – a laborgépek tónusskálája is „lépcsővel indul”, méghozzá a három színcsatornában máshol van ez a lépcső. Tehát a nagyon halvány szürke erőteljesen el fog színeződni, ha például a bíbor még „nem indult be”, a cián viszont már igen. Ezt csak úgy tudjuk kiküszöbölni, ha ismét feláldozunk némi brillanciát, és „behúzzuk a hisztogram szélét”. Hogy mennyire, az persze ismét laborgép-, papír-, drájver-, profil- és kiindulási fájl-függő. Ezek azok a finomságok, amikkel a laborgépeken futó szoftverek nem foglalkoznak. Nem is tehetnék, hiszen láttuk, mennyire szubjektív az egész. Viszont a tesztelgetésnek csak akkor van értelme, ha biztosak lehetünk abban, hogy az általunk beállított értékekhez más már nem fog hozzányúlni, vagy ha igen, akkor pontosan ugyanúgy, ahogy a tesztek alkalmával.

További kérdés, hogy ha már eldöntöttük, min kell változtatni, hogyan is valósítsuk meg ezt a finomhangolást. Ahogy a mesében, itt is három lehetőség közül kell választani.

1., A profil konverzió előtt, az eredeti színtérben (pl Adobe RGB) módosítjuk a kép színeit, fedettségét, tónusát. Ekkor egy feltűnően csúnya képet fogunk kapni, amit aztán a nem épp tökéletes profillal konvertálva pont jó eredményhez jutunk. Pontosan semlegesítik egymás hibáit. (Valahogy így működik az objektívek tervezése is). Ha ezt az utat választjuk, nem árt eleve 16 bites TIF-ből kiindulni, illetve első lépésként a 8 bites fájlokat is átkonvertálni 16-ra, és csak a legutolsó lépésben vissza. Fel kell készülni, hogy néha extrém görbealakokkal találkozunk, amelyek itt-ott keresztezik egymást. Lehet például, hogy korrekció nélkül az V-ös zóna kissé kékes, a VI-os bíbor, a VII-es ismét kékes, de a kettő közt van egy zöldes sáv is. Ráadásul az erősebb kontrasztmódosítások hatással vannak a színekre is. Emiatt célszerű a színek korrekciója után (de a profil konverzió előtt) LAB színtérbe átkonvertálni a fájlt, és a kontraszt, és a fedettség módosítását ott elvégezni. Ezt a sok görbét pedig mindet elmenteni valamilyen értelmes névvel, ami alapján később tudni fogjuk, melyiket mire kell használni.

2., A konvertált fájlt módosítjuk. Ezt nem próbáltam ki, elég veszélyesnek tűnik, hiszen a legártatlanabb módosítások is eredményezhetnek a „gamutból” kilógó színeket.

3., A profilt módosítjuk. Előnyei, hogy egy lépésben tudjuk a képeket konvertálni, így az információveszteség is kisebb. Ráadásul a „soft-proof” is működik. Ámde hogyan nyúljunk bele a profilba? Vehetünk drága pénzért profil szerkesztő programot (olyat már le sem írok, hogy állítólag valaki már látott olyat, hogy bizonyos programokhoz az internetem lehet feltört kulcsokat találni, mert ugyebár ez illegális…). Ennek hiányában kissé nehezebb a dolgunk, de nem reménytelen. Az olcsóbb, szkennert használó profilkészítők ugyanis úgy működnek, hogy a kinyomtatott tesztábrát beszkennelik a mellékelt referenciaábrával együtt, és a kettő közti különbségből állapítják meg a szükséges korrekciót. Természetesen előzőleg beszkennelt fájlokat is beolvastathatunk velük. És itt a megoldás! Az előzetesen beszkennelt fájlon ugyanis kicsit módosíthatunk. Ha úgy látjuk, hogy a levilágított kép kicsit világos, VILÁGOSÍTANI kell a beszkennelt próbanyomaton, úgy, hogy a referenciaábra képét érintetlenül hagyjuk. Ezzel becsapjuk a profilkészítőt, ami így az előzőnél valamivel sötétebb képet adó profilt fog készíteni. Ugyanezt megtehetjük az elszíneződésekkel is. Iszonyú pepecs munka, sokszor kiszámíthatatlan egy-egy módosítás eredménye, de végül is működik. Lehetőleg minden egyes lépést el kell menteni, mert ha egy módosítás többet árt, mint használ, nem árt, ha vissza tudunk nyúlni egy előző állapothoz. A módszer enyhe tónus- és kontrasztkorrekcióra, kisebb fehéregyensúly módosításokra alkalmas, a színek telítettségéhez még véletlenül se nyúljunk! A program ugyanis a beszkennelt tesztábra segítségével állapítja meg a papír gamutját. Az általunk módosított ábrából módosított gamutot fog megállapítani, ami viszont nem igaz. Ha szűkebb, mint az igazi, az még nem olyan nagy baj, legfeljebb nem használjuk ki teljesen a papírban rejlő lehetőségeket. De ha a program tágabbnak hiszi a gamutot, mint amilyen valójában, akkor a legváratlanabb helyen fognak felbukkanni bebukott foltok, oda nem illő színek.

A versenyzők

Vessünk egy közelebbi pillantást a mezőnyre!

1., Fotócikkeket árusító bolt az egyik budapesti plázában. Van egy laborgépük a hátsó szobában, és egy hőnyomtatójuk az előtérben. Utóbbin az érintőképernyő segítségével az ügyfél végzi el a beállításokat, majd azonnal kézhez is kapja a nyomatokat. Az így készült képeket 1_b -vel jelöltem.

2., Fotósbolt egy másik plázában, egy multicég logójával. Fő profiljuknak a labor tűnik, de árusítanak is ezt-azt (filmeket, képkeretet, stb.) A 10x15-ös nagyítás ára 100 Ft, de 500 Ft-ot a nagyításért mindenképp ki kell fizetnünk, akkor is ha csak 1 képet nagyíttatunk, sőt akkor is, ha mellé akár több ezerért veszünk filmet.

3., Budapest központjában egy forgalmas főútvonalon található ez az üzlet.

4., Ilford papír Epson nyomtatóval. Konkrétan az Epson 1400-as nyomtatója. Közép kategória, a Claria tintát használja, tehát nem a K3-at. A Galerie Smooth Gloss papír pedig szintén „közép kategóriás” termék az Ilford palettáján. Nem a nagy ágyúk közül való, mint a savmentes papír alapú, akvarellpapír felületű, meg baritált „hagyományos” fotópapír fílingű nyalánkságok. A nyomatok az Ilford honlapjáról nyomtató- és papírtípusonként letölthető profilok közül a megfelelővel készültek. Semmi mókolás, semmi hekkelés!

5., Az Epson Premium Glossy fotópapírja. A kommersz kategória csúcsterméke. Szintén Epson nyomtató (lásd fent), tehát márkán belül maradtunk! Így a psrofilok is a gyáriak.

6., Szintén egy pláza. Ez az üzlet sokoldalú fotószolgáltatásokat kínál, főleg amatőröknek. Nyomtatnak mindenre a bögrétől az egérpadig. A beállításokat az ügyfelek végezhetik el a két érintőképernyős gép segítségével. A 10x15-ös nagyítás a cikk írásakor már 5 éve változatlanul 80 Ft volt. (Na jó, igazából 79!) Ezt a minőséget kapja, aki az utcáról betéved, és nem veszi a fáradságot a fentebb leírt huncutságokra.

7., Ugyanez a labor saját készítésű profillal, szintén a fent leírtak szerint.

A képek

Nézzük a képeket, és persze, hogy mi bennük a gonoszság! Na meg azt, hogy hogyan bírkóztak meg ezzel a versenyzők!

Tesztábra

A jól ismert IT8 és a Color Checker. Gyári adatok alapján szoftveresen szimulált színekkel. Természetesen az eredményt itt nem a szoftveres szimulációval hasonlítjuk össze, hiszen az eltérés adódhat a szkenner hibájából is. Sokkal jobban jellemzi a labormunka minőségét, ha a nagyítást az eredeti ábrával együtt szkennelve, hasonlítjuk őket össze. Ekkor még mindig adódhat némi pontatlanság a gyári specifikáció és a konkrét tesztábra példány eltéréséből, de ez várhatóan nagyságrendileg kisebb, mint akár a szkenneré, akár a labormunkáé. A valóságban egyébként végül nem is szkenneltem, mivel a szkenner fénycsövével megvilágítva már a két tesztábra szürkéje is eltért egymástól. Sokkal jobb eredményt kaptam, amikor vaku-fénnyel lerepróztam a képeket. (Egyszer ezt is lehet, hogy megírom...) Ezután RawShooter RAW konverterrel (lásd az ide vágó cikkemet) konvertáltam őket, azonban - az előző cikkel ellentétben - itt először a program szabályzószerveivel (a tónusgörbét is beleértve) igyekeztem a szürkeskálát hozzáigazítani a Colorchecker-hez.

Azért itt álljunk meg egy szóra! Minden színezékre igaz valamilyen mértékben, hogy különböző színhőmérsékletű, és spektrális összetételű fényben különbözőképp viselkedik. Ez a jelenség a metamerizmus. Az egyik megvilágításban egyformának tűnő színek más megvilágításban különbözőek lehetnek. (Gondoljunk csak az újrafényezett sárvédőre, amelyik nappal egész olyan, mint a kocsi többi része, de este a higyanygőz lámpák fényében feltűnően kirí az összképből!) A ColorChecker direkt olyan speciális festékkel készül (többek között ezért is olyan drága), amely a lehető legkevésbé érzékeny a megvilágításra. A nyomtatók festékei különböző mértékben érzékenyek. A pigmentek kevésbé, mint a tinták. Mindez azonban a papíron is múlik: a fehérítőt nem tartalmazó savmentes, természetes papír alapú nyomtatópapír például ugyanazzal e festékkel is kevésbé mutat elszíneződést, mint az optikai fehérítőt is tartalmazó, műanyagos impregnálású (RC) papír. Természetesen a fényérzékeny fotópapírok is érintettek a témában, méghozzá természetesen másképp, mint a tintasugaras nyomatok, és nyilván típusonként is eltérő mértékben. Az IT8 ábra eleve fotópapírra készül, ugyanezzel az eljárással, amit itt most tesztelünk. Tehát ha nem természetes fénnyel világítom a tesztképeket, spotrszerűtlenül hátrányba hozom a tintasugarasokat, és a hőnyomatot. A természetes fénynek viszont az a hátránya, hogy igencsak változékony. Pár gomyolyfelhő ide, egy kis fátyolfelhő oda, és máris egész más a színhőmérséklet. Itt viszont követelmény, hogy a teszt során végig azonos legyen! Ezért döntöttem végül a vaku mellett, bár az igazság az, hogy már a vakufényben is egy egész kicsit keményebbek lettek például az Ilford papír színei, mint a valóságban. Miközben például műfényben az Ilford kevésbé barnul el, mint az Epson.

Ezt az ábrát megcsináltam sRGB-ben is, és Adobe RGB-ben is, hogy a már említett profilkezelési kérdésre is választ kapjunk. Természetesen csak az sRGB-set mellékelem, az AdobeRGB-t egyik labor sem tudta kezelni. Vannak az ábrán feliratok is, szürke alapon sötét, és sötét alapon világos, hogy láthassuk az élesítés káros hatásait (ha vannak…). Van ezen kívül teljesen fekete (0,0,0), és teljesen fehér (255, 255, 255), hogy lássuk, milyen a papír alapszíne, és milyen fedettséget képes elérni az adott pigment az adott vegyszerekkel és színprofilokkal.

És még néhány gonosz trükk, pl. a 2-es számmal jelzett szürkelépcső, (gyakorlatilag az IT8 folytatása), ami LAB világosság értékben 92-től 100-ig 1%-os lépcsőkben megmutatja, hol „ég ki” a kép. Ha az adott labor mellett döntünk, nekünk kell PS-ban behúzni a hisztogramot eddig az értékig, ha a kép értékes részleteket tartalmaz a csúcsfényekben. Persze ekkor azt is ki kell próbálni, nem húzza-e ki a labor programja ismét, hogy most már az új értékekkel mégis csak kiégjen.

Color Checker

IT8

---

Sárga

Ősz

Képeslap

High key

Low key

Fekete-fehér

Értékelés

1.
Egészen tűrhető profillal dolgoznak. Egyik hibája, hogy a képek feltűnően sötétek, az árnyalatok azonban ezen belül arányosak. Az általános besötétítés egyébként kényszerű megoldás, hiszen három alapszínből lehetetlen élénk világos színeket kikeverni (a kevert színek denzitása a komponensekénél nagyobb lesz). Erre csak további alapszínek bevonása jelent megoldást, mint például a tintasugaras nyomtató világos ciánja és bíbora. Ennél súlyosabb hiba, hogy a hisztogram világos végét erősen levágja: a tesztábra 2-es részletén a 97-es szám még éppen sejthető, 98, 99 már egyáltalán nem látszik. A sárga itt is (mint mindegyiknél) erősen vörösbe tolódik. Feltűnő hiba még a „képeslap” jobb oldali részletén raltakapható kromatikus aberráció.

A hőnyomatra nem érdemes sok szót vesztegetni, minőségben nem versenyképes a másik kettővel, a maga korlátain belül viszont ez a gép egész korrekt képeket csinált

2.
Az előzőnél kicsit gyengébb a profil, ez főleg a cián telítődésén látszik. Valószínűleg nem pont ehhez a papírhoz tervezték, hanem például a gyártó egy másik hasonló termékéhez.

3.
Az IT8 ábra alapján valószínűleg egyáltalán nem használnak nyomtatóprofilt. (Vagy Mancika elfelejtette bekapcsolni). Ezzel együtt az átlagos fedettség egészjó, látható, hogy a szürke mezők közül csak a világosak sötétednek be kissé, ez viszont elkerülhetetlen, ha nem akarjuk, hogy a csúcsfények kiégjenek. Nem is égnek, lásd az ominózus 2-es részleten a tisztán olvasható 98-as számot! (és még a 99-es is dereng.)

4.
Szinte tökéletes! (A lehetőségeken belül, persze.) A szürkeárnyalatos képen látható bíbor elszíneződés természetes fényben alig mutatkozik (érdekes, hogy már a vaku is ennyire különbözik tőle, de erről már fentebb elmélkedtem.) A metemerizmus - mint szintén írtam feljebb - jobban sújtja a tintasugaras technológiát (azon belül is elsősorban a tinta alapú festékeket), mint a fényérzékeny fotópapírokat, ezen belül viszont az Ilford ezen papírját kevésbé, mint az Epsonét (5-ös versenyző), ez azonban nem tárgya jelenlegi cikkemnek. (Érdekes lenne, de valahol legyen egy határ, különben sohasem fogom élesíteni). Az Adriai tenger és fölötte az égbolt kékje talán ezen a papíron a legélethűbb.

5.
Ez is kiváló! Be kell látni, hogy a tintasugaras technológia ma már otthoni kategóriában is megveri a fényérzékeny fotópapírt. Az Epson papír az Ilforddal szemben a zöldek terén tud még újat mutatni.

6.
Így néz ki, amikor egyáltalán nem használnak nyomtatóprofilt, a kezelőszoftver beállításaival igyekeznek kihozni a maximumot az adott helyzetből. Bonyolult történet egy megszűnt márkával fűszerezve. Lehetne profilt csináltatni - mondá a főnök - de egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy legközelebb is ezt a papírt fogom venni, másrészt a kuncsaftok 99%-át ez abszolúte nem érdekli. Látható, hogy semmi nem stimmel. Átlagban a képek jóval világosabbak a kelleténél, a maximális fedettségű rész bíbor, és még úgy is elég fakó, (Tesztábra 3-as részlet), a csúcsfények kiégve (2-es részlet, 94-es mező), az élesítés brutális, a színekről pedig ne is beszéljünk!

7.
Ennyit tesz egy jó profil. Aminél persze sokkal jobbat is lehetne csinálni, ha nem a fent leírt barkács módszerekkel próbálkoztam volna, hanem a profi megoldással. Összességében olcsóbban jöttem volna ki, nem is beszélve az időről, de abban semmi szakmai kihívás nem lett volna. (A főzőcskézés öröme vs étteremben jóllakás). A kicsit erőtlen árnyékrajz és a kicsit fátyolos csúcsfények sajnos adottságok: ez a papír ezen a gépen ezt tudja. Az elszíneződés csökkentése érdekében kicsit még vissza kellett venni a tónusterjedelemből. Ez a monokróm kép részleteinél nagyon zavaró, a többinél elviselhető. A tenger és az ég egész kellemes, a háztetők kimondottan szépek, az őszi táj is korrekt kompromisszum. A sárga faleveleknek viszont valahogy nagyon nem tett jót: egész más színek vannak a háttérben, mint amiknek kellene. Ha a 6-oshoz képest ennyivel jobbat lehet kihozni, képzeljük csak el, mennyivel jobb lenne, ha eleve mondjuk az 1-esből, vagy a 3-asból indulnánk ki. (Utóbb megtettem az egyikkel, és tényleg jobb lett az eredmény. De ebbe már tényleg ne menjünk bele!)

Az oldalakon található anyagok ifj Vitányi Iván, illetve a külön megjelölt szerzők szellemi alkotásai!