Filmhívás

 

Zene Fotó Hangszerek Modellezés Közlekedés Írások Publikációk Hangászat x

• Szenzitometria
• A teszábra
• Az ideális karakterisztika
• Példák
• Teszt
• Részletrajz
• Görbealakok


• Szkennerek
• Világítási dilemmák
• A zöld csatorna rejtélye

-

• ...Basic Photographic Materials and Processes
• Danes Picta - tesztábrák

2009 tavaszán

Lassan négy év telik el legutóbbi filmhívással foglalkozó cikkem óta. Azóta (ha nem is annyit, mint digitálissal), fényképezgettem filmre, összegyűlt némi tapasztalat. És egy tévedésre is fény derült, akit én vezettem félre, attól elnézést kérek!

Fényképezgettem filmre: kisfilmre is, meg rollra is, de valahogy sehogy sem tetszett az eredmény. Nem akart megjönni az a „filmes fíling”, amiről írtam, amiért érdemes vállalni a sok macerát a digitálissal szemben.

Nem csigázom tovább a Tisztelt Nagyérdeműt: az Ilford Ilfotec-HC hívója nem vált be. És ezen a ponton bizony nehéz helyzetbe kerültem, hiszen keveset fényképezek filmre, rendszertelenül, és előre kiszámíthatatlanul. (Ha jó a fény, van kedvem, és időm is.) Ezért hiába léteznek jobbnál jobb hívók az Ilford, és más cégek kínálatában is (az Ilford filmekre való tekintettel igyekeztem azt a céget a vegyszerek terén is előnyben részesíteni), mindenképp olyan hívót kerestem, ami:

• Tömény folyadék (a porok oldása sokkal munkaigényesebb, és ráadásul legkorábban másnap használható)
• tömény formában korlátlan ideig eláll (vagy legalábbis nagyon sokáig)
• nagy hígításban is használható (kevesebb vész kárba, ha csak egy filmet kell előhívni)
• folyamatosan beszerezhető.

A fotográfiai tulajdonságok csak a fenti logisztikai megfontolások után jönnek. Sajnos, vagy nem, ez van! A fent említett Ilfotec-HC a logisztikai kívánalmakat maradéktalanul kielégítette, de fotográfiailag túl nagy kompromisszumnak bizonyult. A képek sem nem finom szemcsések, sem nem élesek, olyan semmilyenek. És még az érzékenységet sem használja ki maradéktalanul. Nem keverendő össze az Ilfotec DDx-szel, amely minden fórum szerint kiváló képességekkel bír, különösen delta kristályos filmekkel, ám 1:4-hez higítandó, tehát sajnos nem az én emberem. Azért egy flakonnal vettem belőle, meglátjuk, mit tud, és hogy meddig bírja. (Olcsónak semmiképp sem nevezném...)

Ekkor eszembe jutott egy eretnekség. Egy XIX. századi (!) recept a XXI. században: Rodinal! A 80-as években szinte csak azt használtam, persze az NDK változatot, R09 néven. Az utolsó adagot (1 liter) nyolcvan-valahányban vettem 80 Ft-ért a Mártírok útján. (Vagy a Tanács körúton?) Ma is van még belőle, de 90 után már nem mertem használni, csak egyszer próbaképpen (működött). Az pedig ugyancsak érdekes téma a fórumokon, hogy valójában melyik is az eredeti Rodinal. Ugyanis az eredeti Agfa gyár Wolfenben volt, ami a háború után Kelet-Németország lett, és a cég ORWO néven futott tovább. Kérdés, hogy a nyugati Agfa gyár alapítói mennyire fértek hozzá az eredeti receptekhez. (Amit a STAZI nyilván igyekezett megnehezíteni). Kérdés, hogy melyik gyár mennyit változtatott rajta az idők folyamán, melyikben milyen volt a technológiai fegyelem (költői kérdés). Arról már nem is beszélve, hogy az Agfa csődje óta a Rodinal ismét gyártót cserélt. Mellesleg az R09-et is gyártják még, azonban jelenleg nem Wolfenben, hanem Calbe-ban. Szintén Kelet-Németországban, bár napjainkban ez csupán mellékes földrajzi adalék.

Ez a hívó (én talán nosztalgiából is, az R09-et próbáltam ki) nem épp finom szemcsés, de kiváló élességet ad. Azt hiszem, ez a szemcsézet igazából nem is durva, csak őszinte. Mindenhol jelen van, de nem zavaró, sőt! Direkt szép! Különösen a hagyományos filmeknél, mint pl FP4, HP5. És nagy hígításban (pl 1:200), kevés mozgatással a csúcsfények fedettségét visszatartja, (kiegyenlítő hatás) anélkül, hogy a fátyol jelentősen megnőne, vagy foltok keletkeznének. A filmtípusonkéni hívási időkről és hígításokról szóló adatok azonban meglehetősen hiányosak, és ellentmondásosak, tehát csak saját kísérletekkel lehet célt érni.

Szenzitometria

Ehhez viszont kell egy kis szenzitometriai kitérő. A görbék felrajzolása persze nem okvetlen szükséges, de könnyíti a kísérletek kiértékelését, és a mai világban már denzitométer nélkül is megoldható, csupán egy kalibrált szkenner kell hozzá. De ne szaladjunk előre!

Az alapfogalmak ismertetésére nem térnék ki, számtalan helyen hozzáférhető, például:

Sevcsik-Hefelle: Fényképészet (Műszaki Könyvkiadó, Bp, 1982) 7. fejezet, 143. o.

Leslie D. Stroebel, Ira Current, John Compton, Richard D. Zakia:   Basic Photographic Materials and Processes ; 85.o.

Rajzoljuk fel tehát a görbét! Aki nem akar görbéket szerkeszteni, az nyugodtan lapozza át ezt a pár fejezetet! Viszont ha valaki ért a Photoshop és az Excel szkriptek és makrók programozásához, sok pepecseléstől kímélheti meg magát (és persze minket is, ha közkinccsé teszi az eredményt).

Magát a görbe rajzolást a szükséges számításokkal együtt célszerű egy diagramrajzoló funkcióval is rendelkező táblázatkezelőben végezni (Pl Excel). Vízszintes tengelyen a megvilágításnak kell szerepelni, méghozzá logaritmikus léptékben. A gyári brosúrák görbéin általában 10-es alapú logaritmikus léptéket alkalmaznak, de nekünk bőven megfelel, sőt a gyakorlat szempontjából még jobb is a 2-es alapú, vagyis a vízszintes tengelyen a fényértékeket, vagy zónákat fogjuk feltüntetni. A megvilágítás fizikai mérőszámai (lux, Candela/m2, stb.) úgysem mondanak sokat egy fotósnak, annál többet mond az, hogy a dobozon feltüntetett érzékenységhez képest mennyivel alacsonyabbat (vagy éppen magasabbat) célszerű a fénymérőn beállítani. A függőleges tengelyen viszont a denzitást kell feltüntetni (ami már önmagában is logaritmikus mértékegység). Na de hogyan kapjuk ezt meg denzitométer nélkül?

A fáma szerint

D=log10(1/r) (1.)

Ahol r a reflexió, vagy filmek esetén az áteresztőképesség, ami egy adott felületet (esetünkben az előhívott negatívot) ért fénymennyiség, és az abból átengedett, (vagy visszavert ) fénymennyiség hányadosa. Minél fedettebb a negatív, annál kevesebb fényt enged át, tehát r annál kisebb, D viszont annál nagyobb. r -nek két szélső értéke van:

0, ha semmi fényt nem enged át (illetve ver vissza), tehát a felület tökéletesen átlátszatlan (v. fekete),
Illetve
1, (vagy 100, ha %-ban adjuk meg) ha minden fényt átenged (vagy visszaver), tehát tökéletesen átlátszó (fehér).

Ez már egészen hasonlít az L-a-b színtér L (Lightness, világosság) értékére, amit többek között a Photoshop is kijelez az infó palettán, ha szépen megkérjük rá. (Valójában ezt relatív világosságnak hívják, és L*-al jelölik, az igazi L esetében ugyanis a megvilágítás erőssége is definiálva van). Itt tehát a fekete szintén 0-val, a fehér pedig 100-al van jelölve. Azért még korai lenne örülni, hiszen a 18%-os szürkekarton r értéke (meglepő módon) 0,18 (18%, innen kapta a nevét), míg ugyanennek az L* értéke 49. Sajnos a kettő közötti összefüggés kicsit bonyolult, de VAN függvényszerű összefüggés, és a számolást úgyis az Excel végzi majd.

Ha L*>8,  r = (((L+16)/116)^3)
Ha L*≤8,  r = (((L+16)/116)-16/116)*0,1284 (2.)

A matek tanároktól elnézést kérek az egyenletek „informatikus külalakjáért”, de az Excelbe úgyis ilyen formában kell beírni. Azért az érthetőség (és persze a korrektség) kedvéért így is megmutatom:

 

A fenti egyenlet L* és r között teremt összefüggést, a fedettség (denzitás), vagyis D ebből számítható az (1.) összefüggés szerint.

Most már csak az adott (szürkelépcsőt tartalmazó) negatív egyes részeinek az L* értékét kell meghatározni, ennél viszont mi sem egyszerűbb. Erre való a szkenner. Persze azért itt is van néhány buktató. Kérdés, hogy a szkenner által szolgáltatott L* adatok mennyire pontosak, és mennyire konzekvensek? Konzekvensnek konzekvensek, hiszen a szkenner minden egyes beolvasás előtt hardveresen kalibrálja saját magát. Megméri a saját fénycsövének a fényerejét annál a bizonyos üresen hagyandó csíknál. Arra természetesen ügyelni kell, hogy semmilyen szoftveres módosítás ne legyen bekapcsolva, lehetőleg keressük meg azt az üzemmódot, amikor ezek „ki is szürkülnek”. (Persze némely szoftver ilyenkor a színprofilokat is figyelmen kívül hagyja, de ettől sem esünk kétségbe, majd utólag Photoshopban hozzárendeljük a megfelelő színprofilt.) Pontosak pedig éppen a megfelelő színprofiltól lesznek az adataink. Annyira lesznek pontosak, amennyire pontos a profil. Ehhez mindenképpen el kell végezni a kalibrációt IT8 tesztábrával. Ekkor ugyanis a profilkészítő szoftver összehasonlítja a szkenner által szolgáltatott RGB értékeket a tesztábra ismert denzitás értékeivel (amelyeket az ábrához mellékelt referencia fájlból olvas ki). Ez a szoftver lehet a szkennelő szoftver része (annak egy menüpontja), de lehet teljesen különálló szoftver is. Lényeg, hogy legyen egy profilunk, ami a MI szkennerünk (az asztalunkon álló konkrét példány) saját profilja.

Ha már van profilunk, lehet szkennelni! Bár fekete-fehér negatívot szkennelünk, egzakt L* értéket csak úgy kaphatunk, ha színes diaként szkenneljük be, méghozzá 3x16 bites színmélységben, természetesen tömörítetlenül. Amint említettem, szkennelő szoftver kérdése, hogy a színprofilt hozzárendeli-e, vagy utólag kell PS-ban. Minden esetre ügyeljünk rá, hogy amikor PS-ban megnyitjuk a fájlt, legyen bekapcsolva, hogy „hiányzó és nem egyező színprofil esetén rákérdez”. (PS színkezelési beállítások).

A megnyitás és a profil hozzárendelése után következhet a leolvasás. Az infó palettán a pipettára kattintunk jobb gombbal, és kiválasztjuk, hogy Lab értéket mutasson, és 16 biten! Ez fontos, hiszen 8 biten az L értékek 0-100 ig egész számok lehetnek, ez pedig nem ad elég pontos adatokat. Ezt a 16 bites L értéket kell az Excel táblázatba beírni. A valódi L* értéket úgy kapjuk, hogy ezt elosztjuk 327,68-al. Ekkor ismét 0 és 100 közötti számokat kapunk, de immár tizedes jegyekkel. Mielőtt a pipettával az egyes mezőkre mutatunk, célszerű a mezőket EGYENKÉNT kijelölgetni, és erős Gauss, vagy átlagoló életlenítésnek alávetni.

A tesztábra

Haladjunk akkor tovább, visszafelé, és nézzük meg, mit is kell lefényképeznünk, és hogyan, hogy szenzitometriai görbét szerkeszthessünk belőle! Mindenképpen szürkelépcsőt, méghozzá olyat, ahol az egyes mezők között az expozíció logaritmikusan változik. Legegyszerűbb, és semmilyen eszközt nem igénylő, ám felettébb anyagpazarló megoldás, ha egy egyenletes megvilágítású szürke felületet fényképezünk le. A dobozon feltüntetett érzékenységnek megfelelő expozícióhoz képest kb 6 értéknyi alexpozíciótól 8-10 érték túlexpozícióig, fél vagy egyharmad értéknyi lépcsőkben. (Mondjuk, ha a fénymérő szerint egy adott blendével 1/30 másodperccel kellene exponálni, akkor elvben 1/2000 -től 30 másodpercig kell próbákat csinálni. Persze csak elvben, mert 1 másodpercnél hosszabb időknél már meghamisítja az eredményt a Schwartzschild-hatás, a rövid záridőket pedig a mechanika pontatlansága.) Nem árt, ha mindegyiken szerepel a film típusa (hiába van rajta a szélén, a szkennelt képen általában ez nem látszik), az előhívás paraméterei, és az adott kocka expozíciója. (Pl: HP5; ISO 400; exp: -5, Rodinal 1:100, 20 perc, keverés percenként)

A további, világítással kapcsolatos dilemmákat lásd itt

A fentinél persze sokkal jobb, ha egyenletes szürke felület helyett már eleve szürkelépcsőt fényképezünk le. Direkt erre a célra készül a Q13 (és Q14) tesztábra, amely 0,1 D-s, vagyis 1/3 fényértéknyi lépésekben 20 mezőt tartalmaz. Ezt tehát elvben elég csak 3 különböző expozícióval lefényképezni, hogy a kívánt átfogáshoz jussunk, de érdemes legalább 4-szer, hogy az átfedő szakaszok segítségével a fentebb leírt bizonytalanságokat is ki tudjuk küszöbölni. Ezt az ábrát ráadásul minden internetes faxni nélkül készpénzért (7-8000 Ft) megvásárolhatjuk. Bőven megéri, ha azt is beleszámítjuk, hány tekercs drága negatív elpazarlását előzhetjük meg vele. Alkalmas lehet az IT8 as ábra is, ami nyilván van a birtokunkban, hiszen kellett a szkenner kalibráláshoz is. Ezzel csak az a baj, hogy ennek a szürke lépcsőnek nem a D értéke változik lineárisan, hanem L*. És, mint láttuk, a kettő nem ugyanaz!

És itt kérek elnézést, azoktól, akiket négy éve félrevezettem ezzel kapcsolatban!

Az IT8 ábra használata esetén a szürkelépcső mezőit a következők szerint vehetjük figyelembe:

Exp. zóna	VII		VI		V		IV		III		II		(I)
Mezõ száma	1	3-4 átlaga	6	8	10		13-14 átlaga		16	17	18	(19)	(20)

vagy ha így érthetőbb:

Így tehát 1/2 fényérték, vagyis 0,15 D-s lépcsőket kapunk.

A mezők átlagolását elvégezhetjük Excelben is, de akár Photoshopban is, ha a Gauss életlenítéskor a kérdéses két mezőt együtt jelöljük ki. A zárójeles adatok a szóródás, derítés és csillogás miatt nem megbízhatóak.

Én az alábbi összeállítást használtam:

A tesztábra színes mezőit letakartam a szürke kartonokkal, ne zavarják az összképet! No és persze hogy legyen mire fényt mérni! A fekete kupak nagyjából az I-es zónának felel meg, de még azon belül is van egy árnyékos karéj, ami -ha a kész képen nem is feltétlenül- de a negatívon láthahóan el kell hogy különöljön. (Lásd a negatív részletet!) A szép csillogó objektív (Tessar a 60-as évekből) még szerepet fog kapni később, amikor a képminőséget hasonlítgatjuk (van rajta sötét és világos rész, mindkettő tele részletekkel). A zsebtükörben látszó izzóval pedig az extrém módon - 8,5 fényértékkel - túlexponált képrészletek szkennelhetőségét lehet ellenőrizni. (A képen csak halványan, de a bevágott negatívon jól látszik, hogy az izzó és a lámpabúra fényessége különböző). Az alul lévő skálán a fekvő kondenzátor a névleges érzékenységet mutatja, az álló csavar pedig azt, amire ezt a kockát exponáltam. (esetünkben mindkettő 400)

Az „ideális” karakterisztika

Most tehát már tudunk görbét rajzolni.

De mire is jó ez nekünk?

Milyen az ideális karakterisztika, mire törekedjünk a kísérletek során?

Szögezzük le, hogy az ideális karakterisztika olyan, ami lehetővé teszi, hogy az adott fényviszonyok között készült negatívot a mi munkafolyamatunkba illesztve, az általunk elképzelt karakterű nagyítást (nyomatot) kapjuk. Ehhez azonban nem árt, ha megfelel néhány általános kritériumnak. Már csak azért is, mert egy tekercsen több téma, több helyszín, többféle megvilágítás is előfordulhat, tehát olyan technológiát kell találni, amely ezek mindegyikének nagyjából megfelel, és lehetővé teszi, hogy az egyes témákhoz szabott egyéni finomításokat a nagyítás (digitális feldolgozás) során iktassuk a folyamatba.

Kezdjük a régi szép időkkel!

Először is ahhoz, hogy egy felületnek a kész nagyításon textúrája legyen, részleteket tartalmazzon, az kell, hogy az adott helyen a görbének elegendő meredeksége legyen. Tehát, ha azt szeretnénk, hogy a II-es zónában még kivehető részletek legyenek, és ne egyöntetű feketeség, úgy kell exponálni, hogy a II-es zóna a görbének olyan szakaszára essen, ahol már van egy bizonyos meredeksége. Hogy mennyi ez a bizonyos, ezt nem könnyű sem definiálni, sem kiszámolni, ezért azt mondták, hogy ha az I-es zóna denzitása 1/3 fényértékkel, vagyis 0,1D-vel tér el az alapfátyoltól, akkor a II-esnél már biztosan lesz elegendő meredekség a megfelelő részletrajzhoz. Az I-es zóna gyakorlatilag részlettelen fekete lesz.

Másodszor, az V-ös zóna fedettsége a kész nagyításon 0,75 D, vagyis 18%-os reflexiójú kell hogy legyen, hiszen olyan volt a valóságban is. Ugyanígy a IV-es zóna reflexiója 9%-nál valamivel kevesebb, a VI-os zónáé 36%-nál valamivel több, ugyanis akkor látjuk hitelesnek egy kép tónusait, ha a közép tónusok kontrasztja a valóságosnál egy kicsit nagyobb. Ez azért van, mert így kompenzáljuk azt, hogy a képet általában gyengébb fényben nézzük, mint amilyen az eredeti téma megvilágítása volt. Persze ettől is el lehet térni különleges hangulati hatások elérése céljából, de az megint más tészta.

Harmadszor a VIII-as zónában is még részleteket szeretnénk látni, sőt legtöbbször még a IX-esben is. Ez már általában csak utánvilágítással, vagy valamilyen más trükkel sikerül.

Negyedszer, mindezt „Normál” (2-es) kontrasztfokozatú papíron. A többi papírfokozatot hagyjuk meg a téma által megkívánt finomhangoláshoz, és ne a negatív hibáinak korrigálására használjuk!

Mivel a papír kontrasztja adott, mindebből következik a negatív kívánatos kontrasztja is, bár ezt még az alkalmazott nagyítógép (kondenzoros vagy diffúzoros), sőt a labor fényviszonyai is befolyásolják.

A negatív kontrasztjának meghatározására kitalált mérőszám, a kontraszt index azonban valójában nagyon keveset mond el. Ezt ugyanis úgy kapjuk, hogy a görbe két meghatározott pontját összekötő egyenes (az ábrán szaggatottal jelölve) meredekségét számoljuk ki. Ez a két pont a már említett I-es zóna, és az ennél 4,33 fényértékkel nagyobb expozícióhoz tartozó pont. E két pont között, és után azonban nagyon sok minden történhet! Nagyon sok (elvileg persze végtelen sok) görbét lehet elképzelni, amelyek ebben a két pontban metszik egymást. A mellékelt két kép például homlokegyenest eltérő karakterű, a két ominózus világosság értékük azonban (amelyeket a szürke lépcsőn fehér körrel jelöltem) hajszálra azonos. Tehát a szabványban előírt módodn meghatározva a két negatív kontraszt indexe azonos! A különbséget csak abból tudhatjuk meg, ha felrajzoljuk a görbét is. A görbe alakja leginkább a negatív emulzió sajátossága, de jócskán lehet a hívási körülményekkel is módosítani. Nem árt tehát tudni, hogy melyik negatívtól és hívótól mit várhatunk, és ennek megfelelően használni őket a téma függvényében.

A példa természetesen fiktív, csupán a görbe alakja és a képkarakter közti összeföggést próbáltam érzékeltetni.

És most nézzük, mi igaz ebből a digitális világban, amikor a negatívot be akarjuk szkennelni, és onnantól digitális képként kezelni!

A fentiek közül az első nagyjából igaz, de kevésbé szigorú, ugyanis ha a görbe nem volna elég meredek egy számunkra fontos szakaszon, szívbaj nélkül növelhetjük utólag a kontrasztot, persze azon az áron, hogy valahol máshol csökkentenünk kell. Akár az I-es zónából is (ahol már van a negatívnak némi fedettsége), kihozhatunk részletrajzot, ha szükséges. Az viszont továbbra is igaz, hogy az átlátszó celluloidból nem lehet részleteket elővarázsolni.

A második pont egy az egyben igaz továbbra is, akárcsak a harmadik. (persze itt a trükkök alatt főleg digitális trükköket kell érteni, nem pedig labortrükköket, de erre talán rá is jöttetek)

A negyediket viszont alapvetően átrajzolta a digitális technika. Nincs többé papírfokozat! A kép a végleges tónusviszonyait a Photoshopban nyeri el. Olyan lesz, amilyet akarunk, amilyet ízlésünk megenged. A nyomtatáskor ez valósul meg a papíron, olyan hűséggel, amilyen jók a nyomtató profiljaink. Itt – mármint a Photoshopban – kell a második kritériumot is teljesíteni, ha akarjuk, vagy itt rúghatjuk fel, ha olyan kedvünk van. Nem érdekel többé a görbe alakja sem, hiszen gyakorlatilag (nyilván ésszerű határokon belül) bármilyen karakterisztikájú negatívból bármilyen nyomatot kihozhatunk. Mondanom sem kell, hogy a fenti példában szereplő két képet is ugyanabból a negatívból alakítgattam, PS-ban rárakott különböző görbék segítségével. Leginkább arra kell tehát törekedni, hogy a negatív minél több információt rögzítsen, mégpedig a szkenner által feldolgozható formában, amiből majd később dolgozhatunk. Tehát minél szélesebb megvilágítási tartományban legyen a görbének meredeksége, de például ne legyen túl nagy a denzitása, mert 3-nál nagyobb D értékeket szinte lehetetlen, de 2-nél (jó, 2,5-nél) nagyobbakat is nagyon nehéz jó minőségben szkennelni, akkor is, ha Dmax-ként 4,2-t adott meg a gyár marketing osztálya. Nyilvánvaló, hogy ahol a görbe vízszintes, ott semmilyen információt nem rögzít a negatív, ahol pedig túl lapos, ott csak jelentős zajosodás árán lehet majd az információt kinyerni. A túl nagy meredekség egy határon túl a tónusfelbontás durvulásához (poszterizációhoz) vezetne, de ettől a negatívoknál nem kell tartani. (ha csak nem vonalas reprodukciókra szánt mikrofilmből akar valaki tónusokat kihozni).

Kicsit időzzünk el a kontraszt és a szemcsézet viszonyánál! A szemcsézet finomsága, élessége, elrendeződése (stb.) első sorban a nyersanyagtól magától, másod sorban a hívástól függ. Ugyanazon negatív és hívó esetén a hívási idő (és vele a kontraszt) növelésével a szemcsézet durvul. Ugyanígy a fedettebb részeken durvább a szemcsézet, mint a kevésbé fedetteken. Egy kisebb kontrasztú (lágyabb, és egyben kevésbé fedett, tehát kevésbé szemcsés) negatívot viszont nagyobb kontraszttal kell szkennelni, ha ugyanazt az eredményt szeretnénk kapni (hiszen a téma ugyanaz, csak a hívási időt változtattuk). Ettől azonban felerősödnek a szemcsék, pontosabban láthatóbbá válnak. Hogy melyik hatás erősebb, és melyiknek az eredménye szebb, vagy kevésbé zavaró, nos ez megint függ a folyamat összes szereplőjétől, beleértve a saját ízlésünket.

Még mindig a szemcséknél maradva, az sem igaz, hogy a finomabb szemcsézet feltétlenül nagyobb élességet jelent! Sőt, sok esetben épp a markáns szemcsézet pótolja az élesség érzetét. Különbséget kell tenni, hogy a szemcsézet valóban finomabb, vagy csak lágyabb. Első esetben kisebbek a szemcsék, és adott területen több van belőlük, második esetben ugyanakkorák, csak elmosódottabbak. És az is érdekes kérdés, hogy hogyan változik a szemcsézet a hívó hígításakor. A Rodinal esetében feltétlenül finomodik a hígítás növelésével, de más hívóknál lehet, hogy épp durvul.

Példák

Nézzünk akkor néhány példát!

Először is egy kisebb oldalvágás a szkenner működésével kapcsolatban. Kattints ide!

Azután néhány görbe (A lejjebb közölt tesztnegatívok görbéi) :

A vízszintes tengelyen a relatív expozíció látható, vagyis a névleges érzékenységhez tartozó expozíciótól való eltérés. Tehát a "0" pontban a HP5 esetében a szürkekartonra mért, ISO 400-ra érvényes expozíció. (Esetünkben ez 1/8 másodperc és 11-es blende. Ezzel kapcsolatban lásd a "világítással kapcsolatos dilemmák" című fejezetet valamivel feljebb!) Az FP4 érzékenységét 100-nak vettem. Ha egy film az adott hívási paraméterekkel megfelel a névleges érzékenységnek, akkor a szaggatott vonalak közül a felsőt (az alapfátyol fölött 0,1D-vel) a -4-es értéknél, vagyis az I-es zónánál kell metszenie a hozzá tartozó görbének.

-Az FP4, 20 percig hívva 1:100-hoz hígított R-09-ben (20 Celsius fokon, természetesen), ennek meg is felel. Ha azonban ezt a megoldást választjuk, nem árt kipróbálni, hogyan birkózik meg szkennerünk a 2,0 D fölötti fedettségű csúcsfényekkel. (Az Epson szoftvere például - negatív üzemmódban - nemes egyszerűséggel "levág" 2D felett. Pedig a hardver tudná, és dia üzemmódban tudja is. Az ilyen fedettségű negatívokat tehát Epson szkennerrel csak diaként tudjuk szkennelni, és magunknak kell az átfordítást és a gamma-korrekciót elvégeznünk.)

-Még mindig az FP4-nél maradva, jól látható, hogyan módosul a görbe, ha a hívási időt, illetve ha az oldat koncentrációt csökkentjük. (Az utóbbi két görbe majdnem párhuzamosan fut egy jó darabig, a csúcsfények fedettsége azonban jelentősen eltér. Ez a kiegyenlítő hatás, ami az erősen hígított oldatoknál jelentkezik). Ezek a görbék azonban az előző példa II-es zónája helyett (amit az apró betűs megjegyzésekre tekintettel elfogadtunk) a III-as zóna fölött metszik a szaggatott vonalat, tehát az előbbihez képest az effektív érzékenység kb 1,3 fényértékkel csökkent. (ISO 40 -re kell exponálni). Tehát a Rodinal (R09) sem jeleskedik az érzékenység kihasználásában!

Tesztek

A kivágott részleteken látható a legsötétebb rész kivilágosítva, hogy jobban lássuk, tartalmaz-e részleteket. Ugyanígy a legvilágosabb rész, kissé besötétítve, illetve ugyanezek a negatívon. Ne feledjük: a kupak az I-es zónát képviseli, az izzó pedig a XIII-asnál világosabb, tehát analóg nagyításban nem is kellene, hogy részleteket tartalmazzanak. Ezekre mondtuk annó, hogy "a negatívon van részlet, de nagyításban nem fog kijönni"

A szkennelt képek kontrasztját és tónusait digitális eszközökkel (a lehetőségekhez mérten) egyformára állítottam be. Némelyik esetben a 4-5 fényértékkel túlexponált próbát is bemutatom. Bár ez nem "üzemszerű" állapot, nem árt tudni, mire számíthatunk, ha mégis megtörténik. (Pl erős fényben is szeretnénk teljes nyílással fényképezni a kis mélységélesség érdekében, de a záridő is meg van kötve a vakus derítés miatt.)

(A porszemekért, szöszökért és Newton gyűrűkért elnézést kérek)

Az egyes tesztnegatívok görbéi fentebb megtekinzhetők!

---

FP4; R09 1:100, 20 perc; ISO 100

---

FP4; R09 1:100, 20 perc; ISO 3

---

FP4; R09 1:100, 14 perc; ISO 100

Látható, hogy a lámpa mennyivel szebben kijön, mint az előző próbán, és közben az I-es zónában is vannak részletek (a Newton gyűrűt leszámítva is), pedig a görbe itt már majdnem belesimul azalapfátyol vízszintes vonalába.

---

FP4; R09 1:200, 30 perc; ISO 100

Ez az a bizonyos kiegyenlítő hívás: erősen hígított oldat, hosszú hívás, kevés mozgatással.
Érdemes megfigyelni, hogy még az előzőnél is szebben kivehető az izzó képe, miközben a kupak fedettsége szinte semmit sem változott. Megjegyzem, hogy a kiragadott részletek világosítását illetve sötétítését az összehasonlíthatóság érdekében mindig ugyanazzal a beállítással végeztem.

---

HP5; R09 1:100, 14 perc; ISO 400

A példák közül a leglaposabb görbe. Ha komolyan vennénk a definíciót, hogy az I-es zóna legyen 0,1 D-vel az alapfátyol fölött, akkor 400 helyett kb ISO 80-ra kellene exponálni, tehát ez a kocka több, mint 2 fényértékkel alul lenne exponálva. A negatívon is látszik, hogy a kupakon belüli részleteket inkább csak sejteni lehet. De digitális technikával előhozhatók!

---

HP5; R09 1:100, 14 perc; ISO 12

Mindez 5 fényértékkel túlexponálva. Mint ha mi se történt volna!

---

És most a mihez tartás végett nézzük meg ugyanezt digitálissal!

EOS 10D, a RAW konverziót RawShooter-ben végeztem. A crop-faktor miatt természetesen az objektív sem lehetett ugyanaz, de a lehető legközelebbi rokont választottam: Pancolar EMC 1,8/50 helyett Flektogon EMC 2,4/35. (Mindkettő a jenai Zeiss művek csúcsmodellje a 80-as évek elejéről)

A kupakot szokás szerint kivilágosítottam a bekeretezett részleten, azonban ezúttal a RAW fájl újra konvertálásával. A tükörbeli lámpát kár is lett volna: teljesen kiégett.

Kíváncsi voltam, milyen expozíciónál jönnek elő a részletek a lámpabúrában, illetve az izzón, és hogyan is fest ugyanakkor a kupak? Mondanom sem kell, az izzó és a kupak képét eltérő beállításokkal konvertáltam ugyanazon RAW fájlból.

4 fényérték alexpozíciónál a lámpabúra már részletgazdag, de az izzó még teljes egészében beégett:

További 4 (vagyis összesen 8) fényértéknyi alulexponálás után az izzón is megjelennek a részletek. Ekkorra azonban a kupak már csak igen nagy jóindulattal ismerhető fel:

Részletrajz

Részletrajz, szemcsézet különböző filmekkel, és különböző hívókkal. Kattints ide!

Görbealakok

Azért egy dolog sehogyan sem hagyott nyugodni: Az rendben van, hogy Photoshopban bármilyen karakterisztikát elő tudok állítani, de milyen is a hagyományos nagyítópapír karakterisztikája? Milyen legyen a negatív, ha azt szeretném, hogy azért (esetleg egyszer, majd ha nyugdíjas leszek, és nagyon fogok unatkozni), "rendes" papírra is ki lehesen nagyítani? Vagy leginkább így lehetne a kérdést feltenni: Milyen a karakterisztikája néhány - konkrét nyersanyagból, konkrét előhívási paraméterekből, és konkrét papírokból álló - rendszernek? És hogy viszonyul mindez a korábbi, RAW konvertálós cikkemben felrajzolt diagramokhoz?

A kérdések megválaszolása érdekében olyat tettem, amit több, mint 10 éve nem: nagyítottam. Lementem a pincébe, ahol az utóbbi időben inkább lomtár funkciót betöltő „labor” helyiség található. A polcon barna üvegekben folyadékok, rajtuk feliratok, pl: „Fortespeed papírhívó, 1997 szeptember 2” Papírt is találtam, a lejáratot nem mertem megnézni. Korábban is vígan használtam ismerősöktől kapott, 10-15 éve lejárt papírokat. (A 97-es vegyszert nem próbáltam ki.) A fülledt meleg vegyszerszagú sötétségben matatva, óráknak tűnő perceken át az exponáló óra mutatóját bámulva ugyan előjött néhány szép emlék, de megerősödött bennem az elhatározás, hogy én azért inkább szkennelni és nyomtatni szeretnék.

Az alábbi ábrára (amely a RAW konverteres cikk szereplőinek alap beállításait ábrázolja) berajzoltam a HP5 görbéjét, R09-el hívva (1:100 hígítás, 14 perc). Az expozíció ISO 100 szerinti, hogy a hosszú alsó könyök ne befolyásolja az eredményt. A próbát Forte Polywarmtone FB (fényes) papírra nagyítottam - a legjobb papír volt, Isten nyugosztalja!... - Ilford Multigrade 02 szűrővel (2-es kontrasztfokozat, a "normálnak" megfelelő). Foma papírhívóban 2 percig hívtam, majd (fixálás és mosás után) levegőn szárítottam.

Amint azt tudjuk, a görbének három fő szakasza van: alsó könyök (toe, 'lábfej'), egyenes szakasz (stright portion), felső könyök (shoulder, 'váll'). Ezek aránya azonban az egyes negatív - előhívás párosításoknál nem egyforma, és a kép karaktere szempontjából nagyon is meghatározó. (Bár - mint már feljebb említettem - digitális utómunka esetén gyakorlatilag nincs jelentősége, hiszen ott ennél sokkal rugalmasabban alakítható a kép karaktere. Viszont tanulságos kicsit körbejárni a dolgot, hiszen digitális feldolgozás esetén nekünk magunknak kell ugyanezeket a görbéket kialakítani.) Három alapvető görbealak létezik. Az első, ahogyan az a könyvek ábráin is látható: az alsó könyök nagyon rövid ("short-toe"), a felső könyök valahol messze "lelóg a diagramról", a kettő között pedig nyíl egyenes vonal (1-es görbe). A második, amikor az alsó könyök jóval hosszabb ("long-toe"), (2.), akár annyira, hogy az egész hasznos tartomány egyetlen hosszú alsó könyök. (4.). A harmadik eset (3.), ha egy rövid alsó könyök után gyakorlatilag már kezdődik is a felső könyök, szépen, hosszan elnyújtva. (Ezt nevezhetnénk "long-shoulder"-nek, is bár én még nem találkoztam ezzel az elnevezéssel). Külön figyelemre méltó, hogy az ábrán látható négy markánsan különböző karakterisztikát (a C41-es hívású XP2-t nem számítva) 2 negatív és 2 hívó típus kombinációival értem el!

További görbék, és a hozzájuk tartozó magyarázatok itt találhatók.

Első megközelítésre az első eset (short-toe) tűnhet ideálisnak. Ekkor a negatív denzitása végig arányos a téma tónusával, az árnyékos részeken éppúgy, mint a csúcsfényeknél, sőt ha 1-2 fényértékkel elvétjük az expozíciót, akkor sem változik a kép karaktere, csak a nagyításkor alkalmazandó expozíciós idő. Azonban van egy bökkenő! Ha most eltekintünk a papír alsó és felső könyökétől is, és figyelembe vesszük, hogy a papír "fehérjének" denzitása 0,15 körüli, a "feketéje" pedig 1,8 körüli (matt papírnál inkább 1,5), azt látjuk, hogy a papír árnyalatterjedelme alig több 5 fényértéknél. Ha egy az egyen próbálnánk rekonstruálni a téma tónusait, akkor azok sem eshetnének ezen a tartományon kívül (II.-től a VII. zónáig), vagyis nagyjából ott tartunk, mint a dia esetében. (Azzal a különbséggel, hogy itt a negatívon rajta lesznek a részletek, csak a nagyításon nem.) Persze előállhat ez a helyzet is, leginkább reprózáskor, vagy egy nagyon gondosan bevilágított stúdióban. Az esetek többségében azonban nem ez történik! Azt szintén láttuk már, hogy a természetes hatás érdekében a középtónusok kontrasztja a valóságosnál inkább kicsit nagyobb, de semmi esetre sem kisebb kell legyen. Tehát lágyabb papír használatával sem tudunk nagyobb tónus átfogást elérni, illetve csak természetellenesen lágy (erőtlen) képkarakter árán. A megoldás az "S" görbe, amellyel a RAW konverterek vizsgálatakor is találkoztunk. Ez azt jelenti, hogy a középtónusok kontrasztját kissé megnöveljük, majd a csúcsfények és az árnyékok felé haladva fokozatosan csökkentjük a kontrasztot. És itt jön el a könyökök ideje! (Ne feledjük, hogy az analóg technikában a papírnak is vannak könyökei, a digitális világban azonban ezeket is nekünk kell "megrajzolnunk", ha egyáltalán akarjuk). Érdemes megnézni a következő görbét.

Szinte ideális! Ha a PAN-F negatívot ISO 12-re exponáljuk (a dobozon feltüntetett 50 helyett), majd R09-el 1:100-hoz hígítva 14 percig hívjuk (percenként 10 másodpercig kevergetve, 20 Celsius fokon) akkor a legnyagyobb meredekség éppen az V-ös zónában lesz, (ami az 50-es ISO szerint készült görbén VII-el van jelölve) ráadásul az I-es zóna (III-al jelölve) pont a szaggatott vonalra kerül, ahogyan a nagykönyvben írva vagyon. Nagyjából ilyen adatokkal készült képek itt tekinthetők meg. De mire is jó a másik két görbe, ahol csak az alsó, illetve csak a felső könyök hosszú? Nézzük először a "domború" típust! (3. görbe). Rögtön szembe tűnik, hogy a kontraszt az expozíciótól függ. Ha ugyanazt a témát ugyanarra a tekercsre lefényképezzük két féle ISO beállítással, az alacsonyabb ISO-val készült képnek kisebb lesz az általános kontrasztja. Ezt a C41-es hívású XP2 használati útmutatójában is leírják. Egy tekercsen belül (gyári javaslat szerint is!) 400 és 50 között változtathatjuk az expozíciót, és ezzel a kép kontrasztját. Ugyanakkor egy képen belül mindig a sötétebb részletek kontrasztja lesz nagyobb. A másik esetben ez pont fordítva történik. Mindez további érdekes lehetőségeket is rejt. Képzeljünk el egy adott témát, adott tónus terjedelemmel. Legyen ez az I-estől a IX-es zózáig terjedő skála! Fényképezzük le háromféle görbetípust produkáló filmre! Nagyítsuk ki úgy, hogy mindhárom esetben csak az I-es zóna bukjon be, és a IX-es égjen ki! Azt fogjuk tapasztalni, hogy a három képnek az általános fedettsége nem egyforma. A homorú görbéjű negatívra készült kép sötétebb tónusú, szinte drámai, a világosabb részletek szinte kivillannak belőle. A domború görbéjű ellenkezőleg: légiesebb, világosabb, a sötétebb részleteket mint ha tussal rajzolták volna bele. Pár képpel illusztrálom ezt, amiket azonban (természetesen) digitális géppel készítettem, és három különböző görbe szerint konvertáltam. A görbéket azonban - hogy ne hazudjak nagyot - a különböző negatívokra készült szürkelépcsők analóg nagyításai alapján készítettem el.

Homorú	Egyenes	Domború

Mi értelme van ennek, amikor ez néhány egérmozdulat a Photoshopban, vagy a RAW-konverterben? Csak nem árt, ha tisztázzuk, hogy a "spanyolviaszt" nem a Photoshop találta fel, létezett az már előtte is, csak kissé körülményesebb volt a megvalósítása, több felkészültséget és előrelátást igényelt.