Hány megapixel a filmkocka?
Régóta piszkálja a csőrömet - és ezzel nem vagyok egyedül az internet tanúsága szerint - hogy mennyi (képi) információ lehet egy filmkockán. És milyen felbontással kell szkennelni, hogy minden részletet digitalizáljunk. Egy profi fotográfus például azt írja fórumán, hogy maximum 2-3 Megapixel, és 2400 dpi fölött szkennelni értelmetlen. Mások 8-16 Megapixelt emlegetnek, van, aki 24-ig is elmegy.
(Már ezeken az oldalakon is meditáltam rajta, hogy a digitális fájlban véges, míg az analóg hordozón végtelen mennyiségű információ van. Ezeknek azonban csak bizonyos hányada a jel - esetünkben a képi információ - a többi zaj , illetve illetve egyéb nem adekvát, nem képi információ. Például rétegvastagságok, stb. Ezekre jelenleg nem vagyunk kíváncsiak, csak a jelre koncentrálunk.) Érintettem már ezt a RAW konverteres tesztben, ahol arra jutottam, hogy a 6 Megapixeles szenzor által rögzített információmennyiség nagyjából összemérhető a kisfilmes képkockáéval, azonban ehhez jóval nagyobb - tisztán elméleti alapon legalább kétszeres - felbontással kell szkennelni. Az összehasonlítást azonban több tényező is nehezíti. Először is a digitális fájl a mintavételezésből adódó felső határfrekvencia (kép esetén az ennek megfelelő felbontás) fölött semmilyen információt nem tartalmaz. Sem jelet, sem zajt. Az analóg zaj ezzel szemben széles sávú. A zaj minden frekvenciatartományban jelen van, ott is, ahol jel már nincs. (Kicsit konkrétabban fogalmazva, bármilyen nagyításban találhatunk újabb és újabb apró részleteket. Az ezüst szemcsék alakját, csücskeiket, sarkaikat. Aztán felületi egyenetlenségeiket, végül molekuláris szerkezetüket vizsgálhatjuk. Ezek az információk azonban zajok, hiszen semmit sem adnak hozzá a kép tartalmi információihoz). Másik probléma, hogy a frekvencia növekedésével (méret csökkenésével) a jel nem hirtelen tűnik el. A digitálisnál a határfrekvenciához közeledve egyre erősebb torzítás jelentkezik. Ez elvileg magasabb frekvenciájú összetevők keletkezésében nyilvánulna meg, a határfrekvenciánál magasabb frekvenciákat azonban nem tudja a rendszer leképezni, hanem "átkonvertálja" őket az átvihető frekvenciasávba interferencia, moire formájában. (Ez jól látszik a negatívok menüpont alatt a digitális géppel készült tesztképen). Az analóg rendszerben határfrekvencia valójában nem létezik, csupán közmegegyezés alaján definiálhatunk egy frekvenciát, amit annak tekintünk. A frekvencia növekedésével ugyanis a jel erőssége (kép esetén kontrasztja) folyamatosan csökken, míg végül elvész a zajban. (Ez megint egy szubjektív elem! A hangfrekvenciás átvitel jellemzésére használt görbéket mindenki ismeri a hifi prospektusokból. Ott általában azt tekintik határfrekvenciának, ahol az átvitel 3 dB -lel alacsonyabb, mint az egyenes szakaszon. Ezen görbék megfelelői az MTF (Modulation Transfer Function - modulációátviteli függvény), vagy CTF (kontrasztátviteli függvény) görbék. Ezeknél a hangátvitelhez hasonlóan "önkényesen" meghatároztak pontokat a kontraszt és a felbontás értékelésére. Ezekből származnak azok a görbék is, amelyeket az objektívek tesztjeihez mellékelnek, és megtévesztő módon szintén MTF görbeként aposztrofálnak. De ez már itt mellékszál.
A másik, ami izgatott, hogy hogyan is tudnám megmérni (vagy legalább szubjektív módon összehasonlítani) az objektívek felbontását, hiszen - legalábbis a vérgagyiktól eltekintve - minden várakozás szerint, a filmeknél, a szenzoroknál, és a szkennereknél is jóval magasabb értékekről van szó. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a minőségi különbségek ne mutatkoznának meg akár filmen, akár digitális szenzoron.) Néhány hamvába holt próbálkozás után az alábbi megoldást alkalmaztam.
Abból indultam ki, hogy az optika törvényei szerint a fénysugár útja megfordítható. Tehát ha egy objektív adott felbontású ábrát ki tud vetíteni egy adott távolságban lévő ernyőre, akkor ugyanilyen felbontással le tudná képezni az ernyő helyére tett ábrát az ábra helyére tett ernyőre. Felbontás ellenőrző tesztábrám viszont van: a filmhívásos teszben is említett FSR-1. Ezen 250 lp/mm-ig vannak rácsok. Ernyőnek pedig éppen alkalmas a digitális fényképezőgép szenzora. (A képen a filmes gép csak a dublőr szerepét játssza). A képen látható összeállításban az objektív (Flektogon 2,4/35, természetesen fordított állásban) mintegy nyolcszoros nagyításban vetíti a képet a gép (valójában EOS 10D) szenzorára. Az ábra legsűrűbb rácsa (250 lp/mm), bár alacsony kontraszttal, de tisztán kivehető:
A kép bal oldalán látható vonalak ugyanezen felvételről származnak. Látható, hogyan csökken a kontraszt a rács sűrűsödésével.
Egzakt mérésre ez sem alkalmas, már csak azért sem, mert nem tudjuk, mennyit változik a tesztábra kontrasztja a rácssűrűség függvényében. (Biztosan változik, de biztosan ennél kevésbé). Összehasonlításra azonban alkalmas, ami egy későbbi teszt tárgya lehet.
Most azonban térjünk vissza a filmekre! Ezután a bevezető után talán már látszik, hogy a fenti módszerrel sokkal nagyobb felbontású képet kaphatunk a filmkocka egy kis részletéről, mint bármilyen, hétköznapi életben elérhető szkennerrel. Megláthatjuk tehát, hogy vannak-e még a filmen finom képrészletek a szkennerek által már nem érzékelhető tartományban.
Örömmel jelentem: IGEN!
És ezzel revideálom a RAW konverteres cikkben tett megállapításomat. Akkori tévedésemet az okozhatta, hogy a szkenner 4000 dpi-s felbontása nem különbözik jelentősen a szenzor felbontásától, ráadásul az összehasonlítást nehezítik a fent leírt körülmények. Ráadásul a Canon EF 17-40 L objektívet használtam, ami jó objektív, de mégis csak zoom.
Persze nem minden filmkockán van ennyi információ. A "negatívok" menüpont alatt látható néhány példa. Ebből kiderül, hogy a 100-Delta és a Provia egyértelműen jóval több információt tartalmaz, mint ami 4000 dpi-vel szkennelve kinyerhető. A többi valahol 3000 és 4000 dpi között lehet. Nagyjából megfelel a 6 megapixeles APS-C szenzor felbontásának, (bár ez a felbontás Full-Frame-re vetítve 15 megapixelt jelent!)
A "példák" menüpont alatt három kép részlete látható. Ezeket a fent leírt módon repróztam, ami tehát 14400 dpi-s felbontásnak felel meg. Ezt szoftveresen butítottam le a megadott felbontásokra, majd az összehasonlíthatóság kedvéért vissza 14400-ra. A felbontások mellett feltüntettem, hogy mindez hány megapixelnek felel meg a Leica formátumra vetítve. Látható, hogy a 17-40-es zoommal készült képen 3200 dpi fölött gyakorlatilag csak a szemcsék textúrája változik. A fix 50-esekkel készülteken viszont egyértelmű, hogy a 9600 dpi-s még tud többlet információval szolgálni a 4800-ashoz képest!
--
